"Ha messze jut, ha visszafut: mindig magadhoz visz az út."

 

"Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj." - ez volt a címe az első bejegyzésemnek, ami Szabó T. Anna Útravaló című versének első sora. A mostani bejegyzéscím pedig ugyanennek a versnek az utolsó sora. Ez az írás velem volt egyébként Németországban. Egy barátomtól kaptam kiutazás előtt, és valóban, útravaló volt, nem is akármilyen.

Zárszót kellene írnom ehhez a négy és fél hónaphoz, de kérdezem: lezárul-e itt bármi is, vagy sokkal inkább új kezdetről van szó?

Persze vége lett a külföldön töltött félévnek, de így, 5 hónap távlatából úgy érzem, hogy hazajönni Németországból inkább egy új kezdet, hiszen más emberként érkeztem haza, mint ahogy elmentem.

Mit írhatnék még? A bejegyzések önmagukért beszélnek. Nyilván mindent nem írhattam le: sok élmény és számos kedves ember van, amiket/akiket nem örökít meg ez a blog, de ők is jönnek velem az emlékeimben.

Néha elszorul a szívem, ha azokra gondolok, akiktől el kellett búcsúznom, de arra próbálok fókuszálni, hogy mennyi jó élményben volt részünk együtt. Az, hogy hiányoznak, még mindig jobb, mint ha soha nem is találkoztam volna velük. És hála Istennek, sokakkal tartom még a kapcsolatot, és szeretném, ha ez a jövőben is így maradna.

Egyébként rájöttem, hogy mennyire rosszul megy nekem a búcsúzás. Amikor Honeytől köszöntem el, jóformán semmit nem tudtam mondani, de igazából ő sem. Viszont vagy háromszor megöleltük egymást, ami többet mondott minden szónál. Honeyvel különös a barátságunk egyébként. Kicsit olyan érzés, mintha már régóta ismernénk egymást, vagy mintha legjobb barátnők lettünk volna egy előző életben.

Gréta és Boris esetében már ügyesebb voltam. Búcsúajándéknak levelet írtam nekik, így mindent el tudtam nekik "mondani", amit szerettem volna. És hát bőven volt mit megköszönnöm nekik, annyi közös élményben volt részünk, és lesz is még részünk, úgy hiszem.

Hogy mit viszek magammal az Erasmusból? Rengeteg csodálatos embert és élményt. Az utazás és a függetlenség örömét. Kihívásokat és fejlődést. Sok nevetést és mély beszélgetéseket. Tudást és ismeretet. Szemléletváltást. Nyitottságot, elfogadást, szeretetet. Végtelen hálát. Az elhatározást, hogy nem ez lesz életem utolsó kalandja. A csillapíthatatlan érzést, hogy ebből az egészből még több kell. A hangot, ami hív és azt mondja: "Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj."

Szabó T. Anna: Útravaló

Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj.

Ne kérdezd, hogy a célod hol van.

Köss könnyű kendőt, köss sarut.

Ki tudja, meddig visz az út.

 

Ha minden lépés élvezet,

tán mindegy is, hová vezet.

Csak lélegezz, csak lépj. És ennyi.

Szívdobogásra menni, menni.

 

Vidd, ami kell. Kevés elég.

A tűz, a föld, a víz, az ég.

Aki ismeri önmagát,

útvesztőből is égre lát.

 

Nem baj, ha körbe-körbe jársz:

aki vár, úgyis rátalálsz.

Úgyis rád talál, aki vár:

az út kinyit, a pont bezár.

 

A labirintus közepe

csalogat, csábít befele:

puha, fészekmeleg, sötét.

Ki kit talál meg, az a tét.

 

Indulj. A többit rád hagyom.

A táska leng a válladon:

az ellensúlyról énekel,

miközben lelked égre kel.

 

Itt tart a földön: el ne szállj.

Vedd, vidd, vidulj! Menj, meg ne állj!

Ha messze jut, ha visszafut:

mindig magadhoz visz az út.

Hamburg

Az Elbai Filharmónia képével nyitom ezt a bejegyzést, ami a Hamburgba tett kiruccanásomat hivatott bemutatni.

Hamburgba Grétával ketten mentünk, utolsó pillanatban lett megszervezve a dolog, és emlékszem, hogy a vonatjegyemet is valamikor éjjel vettük meg, de legalább végre sikerült megvennem a 49 eurós jegyet (csak Hamburgba odajutni lett volna kb. 50 euró, ez meg így egy hónapig érvényes volt).

Kissé szeles, esős napunk volt, de végül is illett ez az időjárás a kikötőváros hangulatához. Sok lenyűgöző épületet láttunk, és a városon átfolyó Elba is csodás látványt nyújtott: azt az illúzió keltette bennünk, hogy már a tengernél járunk.

Megnéztünk egy szovjet tengeralattjárót, aminek a belsejébe is be lehetett menni. Néha egészen szűk ajtókon kellett átmászni. Érdekes volt megismerni, hogy teltek a legénység mindennapjai, és hogy hogyan működött a szerkezet.

Ezután a Chocoverzumba mentünk, ami kicsit olyan mint egy csokigyár és egy múzeum egyben. Szerintem ez volt az egyik legjobb élményünk Hamburgban. Itt megmutatták a csoki előállításának fázisait, és minden állomáson lehetett kóstolni. A végén kész csokit is kaptunk a ajándékba. De a legjobb az volt, hogy a saját csokoládénkat is elkészíthettük. Egy formába öntöttek nekünk csokit, amit aztán nekünk kellett kidekorálni. A csokikat ezután betettük egy hűtőbe, és a vezetés végére pont megszilárdultak.

A Chocoverzumban egy kis bolt is volt, ahol többek között Lindt csokit is lehetett kapni. Én itt láttam először ilyen csokit kimérhető formában, aztán később rájöttem, hogy Budapesten is van ilyen bolt. Jó volt, hogy magam válogathattam össze az ízeket, és nem kellett egyféléből megvenni a nagy csomagot.

Hazafelé lekéstük a csatlakozást, de legalább szép volt a vasútállomás, ahol várakoznunk kellett. Már nem vagyok benne biztos, hogy hol volt, de talán Uelzen volt az. Itt a vasútállomás épületét Hundertwasser tervezte, akárcsak a magdeburgi Grüne Zitadellét. Persze annyira nem volt szép, hogy egy órán keresztül lekössön miket, úgyhogy Grétával elkezdtünk Duolingón olaszul tanulni, hogy elüssük az időt.