"Ha messze jut, ha visszafut: mindig magadhoz visz az út."

 

"Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj." - ez volt a címe az első bejegyzésemnek, ami Szabó T. Anna Útravaló című versének első sora. A mostani bejegyzéscím pedig ugyanennek a versnek az utolsó sora. Ez az írás velem volt egyébként Németországban. Egy barátomtól kaptam kiutazás előtt, és valóban, útravaló volt, nem is akármilyen.

Zárszót kellene írnom ehhez a négy és fél hónaphoz, de kérdezem: lezárul-e itt bármi is, vagy sokkal inkább új kezdetről van szó?

Persze vége lett a külföldön töltött félévnek, de így, 5 hónap távlatából úgy érzem, hogy hazajönni Németországból inkább egy új kezdet, hiszen más emberként érkeztem haza, mint ahogy elmentem.

Mit írhatnék még? A bejegyzések önmagukért beszélnek. Nyilván mindent nem írhattam le: sok élmény és számos kedves ember van, amiket/akiket nem örökít meg ez a blog, de ők is jönnek velem az emlékeimben.

Néha elszorul a szívem, ha azokra gondolok, akiktől el kellett búcsúznom, de arra próbálok fókuszálni, hogy mennyi jó élményben volt részünk együtt. Az, hogy hiányoznak, még mindig jobb, mint ha soha nem is találkoztam volna velük. És hála Istennek, sokakkal tartom még a kapcsolatot, és szeretném, ha ez a jövőben is így maradna.

Egyébként rájöttem, hogy mennyire rosszul megy nekem a búcsúzás. Amikor Honeytől köszöntem el, jóformán semmit nem tudtam mondani, de igazából ő sem. Viszont vagy háromszor megöleltük egymást, ami többet mondott minden szónál. Honeyvel különös a barátságunk egyébként. Kicsit olyan érzés, mintha már régóta ismernénk egymást, vagy mintha legjobb barátnők lettünk volna egy előző életben.

Gréta és Boris esetében már ügyesebb voltam. Búcsúajándéknak levelet írtam nekik, így mindent el tudtam nekik "mondani", amit szerettem volna. És hát bőven volt mit megköszönnöm nekik, annyi közös élményben volt részünk, és lesz is még részünk, úgy hiszem.

Hogy mit viszek magammal az Erasmusból? Rengeteg csodálatos embert és élményt. Az utazás és a függetlenség örömét. Kihívásokat és fejlődést. Sok nevetést és mély beszélgetéseket. Tudást és ismeretet. Szemléletváltást. Nyitottságot, elfogadást, szeretetet. Végtelen hálát. Az elhatározást, hogy nem ez lesz életem utolsó kalandja. A csillapíthatatlan érzést, hogy ebből az egészből még több kell. A hangot, ami hív és azt mondja: "Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj."

Szabó T. Anna: Útravaló

Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj.

Ne kérdezd, hogy a célod hol van.

Köss könnyű kendőt, köss sarut.

Ki tudja, meddig visz az út.

 

Ha minden lépés élvezet,

tán mindegy is, hová vezet.

Csak lélegezz, csak lépj. És ennyi.

Szívdobogásra menni, menni.

 

Vidd, ami kell. Kevés elég.

A tűz, a föld, a víz, az ég.

Aki ismeri önmagát,

útvesztőből is égre lát.

 

Nem baj, ha körbe-körbe jársz:

aki vár, úgyis rátalálsz.

Úgyis rád talál, aki vár:

az út kinyit, a pont bezár.

 

A labirintus közepe

csalogat, csábít befele:

puha, fészekmeleg, sötét.

Ki kit talál meg, az a tét.

 

Indulj. A többit rád hagyom.

A táska leng a válladon:

az ellensúlyról énekel,

miközben lelked égre kel.

 

Itt tart a földön: el ne szállj.

Vedd, vidd, vidulj! Menj, meg ne állj!

Ha messze jut, ha visszafut:

mindig magadhoz visz az út.