Amikor eldöntöttem, hogy belevágok az Erasmusba, sokféle elképzelés volt a fejemben azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz majd itt lenni, mi mindent fogok majd tanulni és tapasztalni. Elsősorban fejlődni akartam és kihívást kerestem meg persze a némettudásomat akartam fejleszteni. De mindezeknél sokkal többet kaptam...
Amikor az ember az Erasmus ösztöndíjról hall, ilyeneket mondanak neki: új kultúrákat és embereket fogsz megismerni, fejlődni fog az idegennyelv-tudásod, világot fogsz látni és hasonlók... Közhelyesen hangzik, ugye? Igen, az is, de attól még nagyon igaz. Csak mindezeknek a dolgoknak a jelentését egyáltalán nem fogjuk fel, egészen addig, amíg magunk meg nem tapasztaljuk őket.
Az első két itt töltött hetem egyedül telt. Soha ilyen magányt nem éreztem. És most? Négy hónapja vagyok itt, rengeteg barátom lett, és úgy érzem, hosszú idő óta újra tartozom valahová.
Különös ez az egymásrautaltság az erasmusosok között. Mindannyian egy csónakban evezünk, és bizonyos tekintetben csak egymásra számíthatunk. Mindannyian távol vagyunk a családunktól és a barátainktól, így hát nincs mit tennünk, egymás családjává válunk.
Kérdés persze, hogy mi lett volna, ha Magyarországon találkozom ezekkel az emberekkel. A legtöbbjükkel valószínűleg nem lennénk barátok. Sőt... néhányukkal még csak esélyünk sem lenne találkozni, annyira más körökben mozgunk. De ez nem baj. Nem hiszem, hogy ez levonna a barátságunk értékéből. Mert ez így is nagyon igazi.
Néha visszagondolok az első hetekre. Még mindenki új volt, és a szokásos ismerkedési köröket futottuk. Nevek, országok, szakok... csak úgy ömlött az emberre a sok új infó, és néha az egyik fülén bement, a másikon meg kijött. Rengeteg új arcot láttam szinte minden nap, és akkor még nem tudtam, hogy ki lesz az, aki legjobb barátom lesz, és ki lesz az, akit többet nem is látok. Persze voltak emberek, akikkel nagyon egymásra találtunk, de akadtak olyanok is, akikről csak később derült ki, hogy mennyire jó fejek.
Érdekes az is, hogy mit látunk meg a másik emberből az első néhány percben. A látszat ilyenkor általában csal. Van, hogy valaki hihetetlenül szimpatikus első pillantásra, aztán később napfényre kerül az igazi arca... Másokról meg azt gondolod, "na ő sem az én emberem", és hetekkel később már mély beszélgetéseket folytatsz vele.
Sokat tanultam az elmúlt hónapokban az emberi kapcsolatokról és a barátságokról, de amit legfontosabbnak tartok az az, hogy nem kell túlbonyolítani őket, erőltetni meg főleg nem. Nem érdemes azon agyalni, hogy vajon melyik fél tesz többet a barátságért, az sem éri meg, ha megsértődsz dolgokon, az pedig végképp rossz, ha folyton többet/jobbat akarsz. Nincsenek ugyanis tökéletes barátok, és azt sem várhatjuk, hogy valaki megváltozzon miattunk. Lesznek dolgok, amiket sosem fogunk megérteni a másik emberrel kapcsolatban, de nem is kell. Enélkül is lehet szeretni a másikat.
Amióta itt vagyok, egyre kevesebbet mérgelődött mások miatt, és egyre könnyebb szeretnem mások tökéletlenségét. Nem a hibáikra, gyengeségeikre fókuszálok, hanem a kedvességükre, a szeretetükre és mindazokra az élményekre, amiket együtt éltünk át.
Nagyon érdekes, hogy még a nyelv sem igazán akadály, pedig sokan vagyunk, akiknek nem perfekt az angolja. Mindig is azt hittem, hogy egymás megértéséhez közös anyanyelv kell, de ez nem feltétlenül van így. Persze előfordulnak félreértések, és néha nem érnek célba a szavaink, de ez akkor is megesik, ha közös két ember anyanyelve.
És nem mondom, hogy a beszélgetésekben nem figyelnek be néha kulturális különbségek, de ezek eltörpülnek azok mellett az általános emberi dolgok mellett, amik mindannyiunkban ott vannak, és amik összekötnek minket. Mert vannak témák, amikhez mindenki tud kapcsolódni, és vannak az életnek olyan aspektusai, amik mindenkit érintenek. Ember mivoltunk egyszerűen mindent felülír, és a személyiségünk lesz a döntő, még akkor is, ha az anyanyelvünk meghatározza a gondolkodásmódunkat, a kultúránk lenyomatát pedig kitörölhetetlenül magunkon hordozzuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése