"Ha messze jut, ha visszafut: mindig magadhoz visz az út."

 

"Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj." - ez volt a címe az első bejegyzésemnek, ami Szabó T. Anna Útravaló című versének első sora. A mostani bejegyzéscím pedig ugyanennek a versnek az utolsó sora. Ez az írás velem volt egyébként Németországban. Egy barátomtól kaptam kiutazás előtt, és valóban, útravaló volt, nem is akármilyen.

Zárszót kellene írnom ehhez a négy és fél hónaphoz, de kérdezem: lezárul-e itt bármi is, vagy sokkal inkább új kezdetről van szó?

Persze vége lett a külföldön töltött félévnek, de így, 5 hónap távlatából úgy érzem, hogy hazajönni Németországból inkább egy új kezdet, hiszen más emberként érkeztem haza, mint ahogy elmentem.

Mit írhatnék még? A bejegyzések önmagukért beszélnek. Nyilván mindent nem írhattam le: sok élmény és számos kedves ember van, amiket/akiket nem örökít meg ez a blog, de ők is jönnek velem az emlékeimben.

Néha elszorul a szívem, ha azokra gondolok, akiktől el kellett búcsúznom, de arra próbálok fókuszálni, hogy mennyi jó élményben volt részünk együtt. Az, hogy hiányoznak, még mindig jobb, mint ha soha nem is találkoztam volna velük. És hála Istennek, sokakkal tartom még a kapcsolatot, és szeretném, ha ez a jövőben is így maradna.

Egyébként rájöttem, hogy mennyire rosszul megy nekem a búcsúzás. Amikor Honeytől köszöntem el, jóformán semmit nem tudtam mondani, de igazából ő sem. Viszont vagy háromszor megöleltük egymást, ami többet mondott minden szónál. Honeyvel különös a barátságunk egyébként. Kicsit olyan érzés, mintha már régóta ismernénk egymást, vagy mintha legjobb barátnők lettünk volna egy előző életben.

Gréta és Boris esetében már ügyesebb voltam. Búcsúajándéknak levelet írtam nekik, így mindent el tudtam nekik "mondani", amit szerettem volna. És hát bőven volt mit megköszönnöm nekik, annyi közös élményben volt részünk, és lesz is még részünk, úgy hiszem.

Hogy mit viszek magammal az Erasmusból? Rengeteg csodálatos embert és élményt. Az utazás és a függetlenség örömét. Kihívásokat és fejlődést. Sok nevetést és mély beszélgetéseket. Tudást és ismeretet. Szemléletváltást. Nyitottságot, elfogadást, szeretetet. Végtelen hálát. Az elhatározást, hogy nem ez lesz életem utolsó kalandja. A csillapíthatatlan érzést, hogy ebből az egészből még több kell. A hangot, ami hív és azt mondja: "Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj."

Szabó T. Anna: Útravaló

Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj.

Ne kérdezd, hogy a célod hol van.

Köss könnyű kendőt, köss sarut.

Ki tudja, meddig visz az út.

 

Ha minden lépés élvezet,

tán mindegy is, hová vezet.

Csak lélegezz, csak lépj. És ennyi.

Szívdobogásra menni, menni.

 

Vidd, ami kell. Kevés elég.

A tűz, a föld, a víz, az ég.

Aki ismeri önmagát,

útvesztőből is égre lát.

 

Nem baj, ha körbe-körbe jársz:

aki vár, úgyis rátalálsz.

Úgyis rád talál, aki vár:

az út kinyit, a pont bezár.

 

A labirintus közepe

csalogat, csábít befele:

puha, fészekmeleg, sötét.

Ki kit talál meg, az a tét.

 

Indulj. A többit rád hagyom.

A táska leng a válladon:

az ellensúlyról énekel,

miközben lelked égre kel.

 

Itt tart a földön: el ne szállj.

Vedd, vidd, vidulj! Menj, meg ne állj!

Ha messze jut, ha visszafut:

mindig magadhoz visz az út.

Hamburg

Az Elbai Filharmónia képével nyitom ezt a bejegyzést, ami a Hamburgba tett kiruccanásomat hivatott bemutatni.

Hamburgba Grétával ketten mentünk, utolsó pillanatban lett megszervezve a dolog, és emlékszem, hogy a vonatjegyemet is valamikor éjjel vettük meg, de legalább végre sikerült megvennem a 49 eurós jegyet (csak Hamburgba odajutni lett volna kb. 50 euró, ez meg így egy hónapig érvényes volt).

Kissé szeles, esős napunk volt, de végül is illett ez az időjárás a kikötőváros hangulatához. Sok lenyűgöző épületet láttunk, és a városon átfolyó Elba is csodás látványt nyújtott: azt az illúzió keltette bennünk, hogy már a tengernél járunk.

Megnéztünk egy szovjet tengeralattjárót, aminek a belsejébe is be lehetett menni. Néha egészen szűk ajtókon kellett átmászni. Érdekes volt megismerni, hogy teltek a legénység mindennapjai, és hogy hogyan működött a szerkezet.

Ezután a Chocoverzumba mentünk, ami kicsit olyan mint egy csokigyár és egy múzeum egyben. Szerintem ez volt az egyik legjobb élményünk Hamburgban. Itt megmutatták a csoki előállításának fázisait, és minden állomáson lehetett kóstolni. A végén kész csokit is kaptunk a ajándékba. De a legjobb az volt, hogy a saját csokoládénkat is elkészíthettük. Egy formába öntöttek nekünk csokit, amit aztán nekünk kellett kidekorálni. A csokikat ezután betettük egy hűtőbe, és a vezetés végére pont megszilárdultak.

A Chocoverzumban egy kis bolt is volt, ahol többek között Lindt csokit is lehetett kapni. Én itt láttam először ilyen csokit kimérhető formában, aztán később rájöttem, hogy Budapesten is van ilyen bolt. Jó volt, hogy magam válogathattam össze az ízeket, és nem kellett egyféléből megvenni a nagy csomagot.

Hazafelé lekéstük a csatlakozást, de legalább szép volt a vasútállomás, ahol várakoznunk kellett. Már nem vagyok benne biztos, hogy hol volt, de talán Uelzen volt az. Itt a vasútállomás épületét Hundertwasser tervezte, akárcsak a magdeburgi Grüne Zitadellét. Persze annyira nem volt szép, hogy egy órán keresztül lekössön miket, úgyhogy Grétával elkezdtünk Duolingón olaszul tanulni, hogy elüssük az időt.

Hol jobb élni - avagy mi az, amit a németek csinálnak jobban és mi az, amit a magyarok?

Tudom, hogy már december van, de akkor is meg akarom örökíteni a legfontosabb élményeket, és még mindig nem értem a végére... A következőkben egy kicsit arról szeretnék írni, hogy milyen előnyei és hátrányai vannak annak, ha az ember Németországban él, és hogy mit tanultam meg értékelni Magyarországban a kint töltött hónapoknak köszönhetően.

Hiába hisszük mindig, hogy a szomszéd fűje zöldebb, azért Németországban sincsen kolbászból a kerítés. Persze az életszínvonal jobb, mint Magyarországon, jobban keresnek az emberek, de vajon ez nem vezet éppen oda, hogy emiatt kevésbé értékelik a dolgokat? Ez persze csak egy kérdésfeltevés, magam sem tudom rá a választ...

Ami nagyon jó Németországban, az a fejlett infrastruktúra és közlekedés. Magdeburgban imádtam a villamost, annyira kényelmes volt. A vonatok is nagyon modernek és tiszták voltak, nem úgy mint a legtöbb itthoni vonat, viszont kb. ugyanolyan gyakran hibásodott meg rajtuk valami és ugyanannyit késtek. A Deutsche Bahn Németországban ugyanúgy panaszkodás és mémek tárgya, mint itthon a MÁV.

A vonattal pedig az a másik probléma, hogy nagyon drága. Magdeburgból Hamburgba 50 euró körül van a jegy. 50%-os diákkedvezmény nincsen, csak egy minimális kedvezmény fiataloknak. Tavaly nyáron volt egy bérlet, amivel 9 euróért lehetett utazni egy hónapig egész Németország területén, de ez azóta megszűnt és 49 eurós jegy lett belőle, ami amúgy még mindig egész jó, ha az ember ki tudja használni, illetve sok csoportos jegy lehetőség is adódott. Persze a mi országbérletünket nem pipálhatja le, hiszen az diákoknak 1800 Ft körül van, ami 5 eurót jelent.

Ami az egyetemet illeti, annak is fejlett az infrastruktúrája. Az egyik tanár számonkérte rajtam, hogy miért nem hoztam átalakítót a laptopomhoz, merthogy azon túl régi a bemenet az egyetem modern csatlakozóihoz. Hát otthon ez pont fordítva szokott lenni: mindig akkor kell az átalakító, ha a te laptopod modernebb, mint az egyetemi rendszer. Azt hiszem, a németek kiröhögnének, ha meglátnák, hogy nálunk még írásvetítő is van némelyik teremben.

És ha már a technikánál tartunk... Németországban szinte minden egyetemistának van tabletje. Azon jegyzetelnek az órákon. Én a kis füzetemmel és a használt laptopommal pont olyan kakukktojás voltam ott, mint nálunk a tabletesek.

Az egyetem másban is különbözik persze. Például az elvárások nagyobbak, és nagyon szigorúan vesznek dolgokat, mint például a plágium kérdése. A hallgatók is mások. Szerintem többet tanulnak, sokat járnak könyvtárba és elolvassák a szakirodalmat, amit a tanárok feladnak, meg többet is kérdeznek mint nálunk. Mondjuk a tanárok is nyitottabbak a hallgatók véleményére.

Visszatérve a megélhetés kérdésére. Bár jól keresnek a németek, nyilván a kiadásaik is nagyobbak. Az albérlet és a kollégium is drága, emellett lakásonként úgynevezett Rundfunkbeitragot kell fizetni, ami gyakorlatilag egy adó a rádió meg a tv után, és akkor is kell fizetni, ha nincs rádiód meg tv-d. Emellett az élelmiszer és a készétel is drága. Hogy étteremben eszik-e az ember, azt jól meggondolja, 15 euró alatt nem lehet ugyanis étteremben kajálni, és a kebab is kb. 10 euró. Amúgy a kebab lassan nemzeti étellé avanzsálódik Németországban, és ezzel el is érkeztünk az ország kulturális sokszínűségéhez.

Igen, sok a menekült. Igen, sok az arab. De leszögezem: semmi rossz élményem nem volt velük kapcsolatban. Persze furcsa, hogy a villamoson minden második ember nem is németül beszél, és felmerül a kérdés, hogy megvédheti-e Németország a saját nyelvét és kultúráját, ugyanakkor meg kell látnunk a kulturális sokszínűség előnyeit is. Az emberek itt sokkal könnyebben ismerhetnek meg más nációkat, és minden bizonnyal toleránsabbak is a sokféleséggel szemben.

Mondjuk le kell szögeznem, hogy nekem nagyon nehéz volt németekkel ismerkednem, még úgy is, hogy jól beszélek németül, szóval én elhiszem, hogy elfogadóak, de nyitottnak nem nevezném őket. És ezzel az élménnyel nem vagyok egyedül, más erasmusos hallgatók is mondtak nekem ilyeneket. Szintén meglepő volt számomra tapasztalni, hogy egyes németek a végletekig menően próbálnak politikailag korrektek maradni, és görcsösen ügyelnek arra, hogy még véletlenül se legyenek idegengyűlölők, rasszisták vagy homofóbok.

Egy szó mint száz, hiába jobb az életszínvonal, a társadalom és a gondolkodásmód akkor is nagyon más. És miért is kéne mindennek hiperszupernek és modernnek lennie? Én mindig is szerettem az egyszerűséget, a régi dolgok nosztalgiáját. És bár nyitott vagyok más kultúrákra és emberekre, szeretem a magyar emberek ragaszkodását a saját kultúrájukhoz és vallásukhoz, mert amilyen fontos a sokszínűség és az elfogadás, ugyanolyan fontos a hagyományápolás és az egység is.

És hát a magyar nyelv, az valami olyan, amit semmi pénzért nem adnék. Annyira jó volt hazaérve magyar feliratokat látni mindenütt, és jó volt hallani, hogy az embrek magyarul beszélnek az utcán és a villamoson.

U. i.: A legfontosabb dologról majdnem elfelejtkeztem... Németországban nincsen rendes túró és tejföl, körözött nélkül pedig elég sivár az élet... :D

Német kifejezések, amiket kint tanultam

Ebben a bejegyzésben olyan német kifejezéseket szeretnék felsorakoztatni, amiket a kint tartózkodásom alatt hallottam, amik hétköznapi, élőnyelvi megszólalások, és amikkel az idegennyelv-tanulás során ritkán találkozunk.

Ich bin tot. - Hulla vagyok. (Szó szerint "halott vagyok". Többször is hallottam egyetemistáktól, amikor arról panaszkodtak, hogy fáradtak.)

Es ist mir scheißegal. - Nekem tök mindegy. (Hihetetlen, hogy a németek bármilyen szóval képesek a Scheiße kifejezést összerakni.)

Es ist kein Raketenwissenschaft. - Ez nem atomfizika. (Érdekes, hogy angolul is a rakétatudomány szó szerepel ebben a mondásban, vagyis "it's not rocket science".)

Ich hätte mir ... gewünscht. - Én ... -ra/-re vágytam volna. (Ezt akkor használták, amikor óvatosan akartak kritikát megfogalmazni.)

Ich habe dich akustisch nicht gut verstanden. - Nem értettelek jól (akusztikailag). (Zoomon mondta nekem egy lány, amikor nem hallotta rendesen, hogy mit mondok. Ilyen szépen még senki nem kért meg arra, hogy ismételjek el valamit.)

Ich hasse es richtig tolle. - Borzasztóan utálom. (Szó szerint "igazán szuperül utálom".)

Das was. - Ez minden. (Akkor is használták, ha befejezték a mondandójukat, de ha az étteremben nem akar már mást rendelni az ember, akkor is lehet mondani, illetve a pincér ugyanezt mondja kérdés formájában, amikor azt kérdezi "Még valamit?"/"Ez minden?".)

Ich hätte gerne... - Szeretnék... (Szó szerint "szívesen birtokolnék...". Amikor az ember kér valamit az étteremben vagy a pékségben, akkor nem igazán használja azt, hogy "ich möchte" ("szeretnék"), hanem ezt mondja helyette.

Weimar

 

Kihívás elé akartam magam állítani, így a következő kirándulást egyszemélyesre terveztem. Goethe és Schiller városába, Weimarba látogattam el.

A vonatút meglehetősen hosszú volt, de volt nálam könyv, az Alice Csodaországban angolul. A pipázó hernyó és Alice párbeszédét olvasva úgy éreztem, nekem szólnak ezek a sorok. "Who are you?" ("Ki vagy te?") - kérdezi a hernyó, és a lány alig tudja, mit válaszoljon. Mert azt tudja, ki volt, de hogy most éppen ki, azt nem. Kicsit magam is így éreztem. Bár nem lettem kisebb vagy nagyobb, mint Alice a bájitaltól, de sokat változtam a Németországban töltött idő alatt.

 

A mobilnetem már a vonaton elfogyott, így a leszállást követően a vasútállomás könyvesboltja felé vettem az irányt, ahol kerestem egy Weimar útikalauzt, és sunyiban lefotóztam a térképet. Később persze kiderült, hogy a Trip Adviser offline is működik, de akkor már nem volt rá szükségem. A vasútról jó irányba indultam el, a központban pedig minden ki volt táblázva, és a legtöbb nevezetesség egy kupacon volt.

Meg van a szépsége annak, amikor az ember egyedül utazik, de másokkal azért bulisabb. Hiányoztak a beszélgetések, és az, hogy valaki megkérdezze, "Is it famous?" ("Ez híres?"), ami közös szlogenünk volt a többiekkel.

 

 

Róttam a várost, és felkerestem a legfontosabb látnivalóit. Mikor megéheztem, ettem egy kebabot. Mi mást ehettem volna? Nem akartam megtörni a tradíciót.

Később bementem Goethe házába. Sajnos a tekintélyes könyvtárából egy fia könyv nem volt ott, mert elvitték a gyűjteményét egy kutatás miatt. Láttam a fotelt, amiben meghalt, és sétáltam a kertjében is. Az épületben szinte minden helyiségnek más színe volt, ugyanis a költőóriás fontos szerepet tulajdonított a színeknek, mivel úgy gondolta, azok nagy hatással vannak az emberre.

A legnagyobb élményem Weimarban az Herzogin Anna Amalia Bibliothek meglátogatása volt, ami az egyik legszebb könyvtár, amit életemben láttam.

Ilyen vicces papucsokat kellett felvenni, amiben mindenki csak totyogni tudott.

Az idegenvezetés nagyon jó volt, 95%-ban értettem. Szeretem, hogy az idegenvezetők a Hochdeutschot beszélik.

Az utolsó képen egy lyukas álkönyv látható, amiben egy kamera van elrejtve.

Később egy parkban sétálgattam, ahol találtam egy Shakespeare-szobrot. Szerintem ez az első szobor, amit Shakespeare-ről láttam.

Később még sétálgattam egy kicsit a központban, majd vettem magamnak egy kávét és egy brownie-t. Kiültem a kávézó előtti kis asztalhoz, és Goethe verseket olvasgattam a lágyan szemerkélő esőben.

És mint kiderült erről az emléktábláról, Andersen is többször meglátogatta Weimart.

 

Indulnom kellett a vonatra, de elbizonytalanodtam a helyes irányt illetően, ezért útbaigazítást kértem egy pártól. Azt mondták, hogy a vasút nagyon messze van innen, és megmutatták, hogy melyik irányba. El is indultam arra, de hamar rá kellett jönnöm, hogy rossz felé irányítottak. Teljesen az ellenkező irányba haladtam, de erre nagyon hamar rájöttem, és néhány ismerős épületnek köszönhetően gyorsan megtaláltam a helyes irányt. Nem nehezteltem a német párra, ugyanis közvetett módon segítettek megtalálni, hogy merre kell menni, és ismét kiderült, hogy az embernek érdemes hallgatnia a megérzésire.

Összességében egy remek napot töltöttem Weimarban, és örülök, hogy egyedül vágtam bele a kirándulásba, mert nagyon tanulságos volt. Amikor az ember egyedül van, sokkal inkább van idegenekre utalva, és ilyenkor mutatkozik meg, hogy mennyire kedvesek tudnak lenni az emberek, még akkor is, ha néha akaratlanul rossz irányba küldenek.