Weimar

 

Kihívás elé akartam magam állítani, így a következő kirándulást egyszemélyesre terveztem. Goethe és Schiller városába, Weimarba látogattam el.

A vonatút meglehetősen hosszú volt, de volt nálam könyv, az Alice Csodaországban angolul. A pipázó hernyó és Alice párbeszédét olvasva úgy éreztem, nekem szólnak ezek a sorok. "Who are you?" ("Ki vagy te?") - kérdezi a hernyó, és a lány alig tudja, mit válaszoljon. Mert azt tudja, ki volt, de hogy most éppen ki, azt nem. Kicsit magam is így éreztem. Bár nem lettem kisebb vagy nagyobb, mint Alice a bájitaltól, de sokat változtam a Németországban töltött idő alatt.

 

A mobilnetem már a vonaton elfogyott, így a leszállást követően a vasútállomás könyvesboltja felé vettem az irányt, ahol kerestem egy Weimar útikalauzt, és sunyiban lefotóztam a térképet. Később persze kiderült, hogy a Trip Adviser offline is működik, de akkor már nem volt rá szükségem. A vasútról jó irányba indultam el, a központban pedig minden ki volt táblázva, és a legtöbb nevezetesség egy kupacon volt.

Meg van a szépsége annak, amikor az ember egyedül utazik, de másokkal azért bulisabb. Hiányoztak a beszélgetések, és az, hogy valaki megkérdezze, "Is it famous?" ("Ez híres?"), ami közös szlogenünk volt a többiekkel.

 

 

Róttam a várost, és felkerestem a legfontosabb látnivalóit. Mikor megéheztem, ettem egy kebabot. Mi mást ehettem volna? Nem akartam megtörni a tradíciót.

Később bementem Goethe házába. Sajnos a tekintélyes könyvtárából egy fia könyv nem volt ott, mert elvitték a gyűjteményét egy kutatás miatt. Láttam a fotelt, amiben meghalt, és sétáltam a kertjében is. Az épületben szinte minden helyiségnek más színe volt, ugyanis a költőóriás fontos szerepet tulajdonított a színeknek, mivel úgy gondolta, azok nagy hatással vannak az emberre.

A legnagyobb élményem Weimarban az Herzogin Anna Amalia Bibliothek meglátogatása volt, ami az egyik legszebb könyvtár, amit életemben láttam.

Ilyen vicces papucsokat kellett felvenni, amiben mindenki csak totyogni tudott.

Az idegenvezetés nagyon jó volt, 95%-ban értettem. Szeretem, hogy az idegenvezetők a Hochdeutschot beszélik.

Az utolsó képen egy lyukas álkönyv látható, amiben egy kamera van elrejtve.

Később egy parkban sétálgattam, ahol találtam egy Shakespeare-szobrot. Szerintem ez az első szobor, amit Shakespeare-ről láttam.

Később még sétálgattam egy kicsit a központban, majd vettem magamnak egy kávét és egy brownie-t. Kiültem a kávézó előtti kis asztalhoz, és Goethe verseket olvasgattam a lágyan szemerkélő esőben.

És mint kiderült erről az emléktábláról, Andersen is többször meglátogatta Weimart.

 

Indulnom kellett a vonatra, de elbizonytalanodtam a helyes irányt illetően, ezért útbaigazítást kértem egy pártól. Azt mondták, hogy a vasút nagyon messze van innen, és megmutatták, hogy melyik irányba. El is indultam arra, de hamar rá kellett jönnöm, hogy rossz felé irányítottak. Teljesen az ellenkező irányba haladtam, de erre nagyon hamar rájöttem, és néhány ismerős épületnek köszönhetően gyorsan megtaláltam a helyes irányt. Nem nehezteltem a német párra, ugyanis közvetett módon segítettek megtalálni, hogy merre kell menni, és ismét kiderült, hogy az embernek érdemes hallgatnia a megérzésire.

Összességében egy remek napot töltöttem Weimarban, és örülök, hogy egyedül vágtam bele a kirándulásba, mert nagyon tanulságos volt. Amikor az ember egyedül van, sokkal inkább van idegenekre utalva, és ilyenkor mutatkozik meg, hogy mennyire kedvesek tudnak lenni az emberek, még akkor is, ha néha akaratlanul rossz irányba küldenek.