Elbauenpark és Jahrtausendturm

Az IKUS számtalan programot szervezett nekünk, amikre az egyetem saját applikációján keresztül lehetett jelentkezni. Grétával ekkor már gyorsabbak voltunk, és az összes létező programra beregisztráltunk.

A gyülekező az IKUS épületénél volt, ami tulajdonképpen a kollégium nyugati végét jelenti. Itt már több erasmusos hallgató is várakozott. Rövid kínos csendben állást követően bemutatkoztunk egymásnak. Mi Grétával egy olasz csajjal kezdtünk el beszélgetni. Minden kulturális ismeretünket bevetettük annak érdekében, hogy színvonalas kommunikációt folytassunk. Gréta mondta, hogy szerinte Velence csodálatos, én pedig megemlítettem, hogy ismerek egy olasz zenekart, a Måneskint. Erre a csaj mondta, hogy a Måneskint mindenki ismeri, mire én mondtam, hogy nagyon szeretem a bandát, mire ő, hogy ő meg nem szereti. Itt már eldőlt, hogy nem leszünk barátok, és amúgy is gyorsan behalt a beszélgetés.

Hosszas várakozást követően elindultunk az Elbauenpark felé, ami egy hihetetlenül nagy zöld terület, és ahol a Jahrtausendturm is található. Amíg az IKUS-os hallgatókra vártunk, hogy megvegyék a jegyeinket, Gréta és én egy japán lánnyal, Yuival kezdtünk el beszélgetni, mivel magányosnak tűnt. Itt is bevetettük minden előzetes ismeretünket: szót ejtettünk az animékról, én pedig bedobtam két japán metálbandát is. Mivel nem volt több ötletem, eltereltem a szót a koreai sorozatok és popzene irányába. Grétával nagyon nehéz dolgunk volt abban, hogy szóra bírjuk Yuit, mert a japán lány még nálunk is introvertáltabb volt, és még nálunk is kevésbé tudott angolul, de azért kihoztuk a helyzetből, amit lehetett. Miután Yui megválaszolta Gréta egy kérdését, Gréta mindig sokatmondóan rám pillantott, hogy na most akkor én jövök. Hamarosan kialakult ez az oda-vissza dobálózás, és a későbbiekben is sokszor előfordult, hogy felváltva kérdezgettünk embereket, így mindig volt beszédtéma.

Elsőként a lepkeházat néztük meg, ami annyira lenyűgözött, hogy a meleg ellenére is mentem két kört, és még az ott dolgozó bácsit is hallgattam egy kicsit. Szegény nem igazán tudott angolul, de nagyon lelkesen magyarázott, és a lehető legtöbbet hozta ki a szókincséből, ami nagyjából azt jelentette, hogy a "butterfly" szót ismételgette, és ha szerencséje volt, akkor egy igét is talált hozzá. Nagyon aranyos volt. Egyébként az IKUS egyik tagja fordított, szerintem hihetetlenül ügyesen és gyorsan, elment volna tolmácsnak is.

Madarak is voltak, bár őket nehéz volt lekapni.

Gondoltam, ideje gyakorolni a németet, úgyhogy megkérdeztem a bácsit, hogy mennyi idő kell a pillangónak, amíg a bábban kifejlődik. Az felelte, hogy fél és két év között minden lehetséges, és hogy nincsen két egyforma lepke.

Ezután mentünk a múzeumba, ami tulajdonképpen egy torony volt, és ami az emberiség legfontosabb természettudományos felfedezéseit volt hivatott bemutatni.

 

Grétával nagyon élveztük a kiállítást, mert rengeteg interaktív dolog volt benne, egy fél napot el tudtunk volna tölteni ott. Szerintem nagyon jó csapatot alkottunk, mert Gréta gépészmérnök-hallgató lévén sokkal jobban értett a különböző találmányokhoz, én viszont jobban beszélek németül, így több mindent értettem meg a kiírásokból.

Úgy döntöttünk, hogy kimegyünk az erkélyre, ugyanis a torony oldalán spirálformában le lehetett menni, de annyira szakadt az eső, hogy hamar visszamenekültünk. Persze az az 5 perc is elég volt arra, hogy teljesen elázzunk, úgyhogy elindultunk vissza a kollégiumhoz. A villamosra túl sokat kellett volna várni, így visszagyalogoltunk a koliba. Mondanom sem kell, hogy visszaérve másra sem vágytunk, mint egy forró zuhanyra.

Nekem aznap már semmi kedvem nem volt kimozdulni, de Gréta elment a grillezésre, amit szintén az IKUS szervezett. Itt rengeteg új diákot ismert meg, és az este folyamán felhívta őket a szobájába. Gréta engem is invitált, hogy bemutathasson nekik.

Elsőként csak egy japán lány, Akari volt ott a szobában. Ő is nagyon introvertált volt, így általában két mondat után elhallgattunk, összenéztünk, kínunkban elnevettünk magunkat, aztán rövidesen kitaláltunk egy új kérdést, amit aztán megint csend követhetett.

Végül az jutott eszembe, hogy kifaggatom arról, hogy miben hisz, mert már így is rengeteg különböző vallású emberrel találkoztam, és bővíteni akartam az ismereteimet. Az erfurti kiránduláson Honey említette nekem, hogy buddhista, Boris mondta, hogy ő nem hisz semmilyen vallásban, egy indiai(?) sráccal pedig megbeszéltük a vonaton, hogy mindketten voltunk már misén Magdeburgban.

Akari elmondta, hogy a sintó a vallása, én pedig kértem, hogy meséljen erről. Elmondta, hogy a sintoizmusban több isten is van, és hogy gyakorlatilag minden isten, és isten a tárgyakban is ott van. Sokat gondolkodott minden mondaton, ezért nagyon lassan beszélt. Hihetetlenül aranyos volt, ahogy magyarázott, az a fajta aranyos, amire csak egy japán lány lehet képes.

 

Sajnos nem mélyedhettem el túlzottan a sintó rejtelmeiben, ugyanis megérkezett a felmentősereg: három tajvani lány csatlakozott hozzánk. Egyikük Serena volt, egy hihetetlenül beszédes és közvetlen lány. Neki köszönhetően egy percig sem kellett attól tartanunk, hogy nem lesz beszédtémánk. A második lány, Kuan (ejtsd: kván) volt, aki egy kis apró ajándékkal kedveskedett nekünk.

A harmadik tajvani Lisa volt, aki nem sokat beszélt, mert nem túl jó angolból. A többiek hosszú percekig noszogatták, hogy szólaljon meg, mert muszáj gyakorolnia az angolt, ha el akarja végezni a félévet. Lisától kaptam tajvani cukrot, az epreset már megettem (szamócaízű volt). Másfajta nasikat is hoztak magukkal otthonról, azokat is megkóstoltuk, Gréta pedig Győri Édessel kínált minket. Ekkor határoztam el, hogy miután hazalátogattam, feltétlenül hoznom kell magammal Pilótakekszet.

Később Grétától kaptam még zöld teás KitKatot is, amit - ha minden igaz - Akari adott neki. Nagyon érdekes íze volt.

 

Hamarosan előkerült Gréta otthonról hozott barackpálinkája is. A lányok le voltak döbbenve, amikor megtudták, hogy hány százalékos. Nekik is van valami hagyományos rizspálinkaszerű italuk, de az elvileg nem ennyire erős. Grétával megittuk tisztán, de  a többiek nem merték, úgyhogy kaptak hozzá szörpöt. Ízlett nekik.

Vicces volt egyébként, hogy a lányok nem tudták rendesen kimondani a nevemet, úgyhogy megállapodtunk abban, hogy V-nek fognak hívni (angolos kiejtéssel "ví"). Miután megtudták, hogy némettanár szeretnék lenni, felsoroltak mindent, amit németül tudnak, de egy-két dolgot olyan rossz kiejtéssel mondtak ki, hogy fél órába telt megfejteni. Serena elmondta, hogy a német köszönések úgy néznek ki, hogy "Guten blablabla!", és mindig a "blablabla" helyére kell behelyettesíteni valamit. Persze kérték, hogy Grétával tanítsunk nekik valamit. Hihetetlenül aranyosak voltak, ahogy koncentráltak, és kórusban kántáltak.

 

Később Mo is benézett az egyik Abud társaságában, de csak pár percet maradtak. Már elég későre járt, így hamarosan elköszöntünk a lányoktól is. Én utána csak ültem Gréta ágyán, és próbáltam feldolgozni a sok új élményt. Korábban nem is gondoltam volna, hogy ennyi érdekes és jó fej emberrel fogok itt találkozni.