Utazás Erfurtba - avagy amikor magyarként Németországban angolul koreai sorozatokról beszélgetsz egy mianmarival

Március 31-re az egyetem kirándulást szervezett Erfurtba. Későn vettem észre, hogy lehet jelentkezni, így várólistára kerültem. Bementem az IKUS-hoz (egyetemi szervezet, ők foglalkoznak a külföldi hallgatókkal), és érdeklődtem, mikor fog kiderülni, hogy mehetek-e. Azt mondták, hogy még pont maradt egy hely, úgyhogy be is fizettem a 10 eurót (ami semmi egy ilyen kirándulásért, még a vonatjegyet sem fedi le). Sajnos Gréta nem tudott velünk tartani, de így legalább muszáj volt másokkal ismerkednem.

A vasút felé tartva sikerült lekapnom egy nyulat, alig pár méterre az úttesttől. A nyulak látványa egyébként mindennapos Magdeburgban, különösen a campus környékén. Azt olvastam róluk, hogy azért jönnek be a városba, mert a mezőgazdaság miatt folyamatosan szorulnak ki az élőhelyükről, és máshol nem találnak elég táplálékot.

Egyébként még mindig nem győzök álmélkodni, hogy mennyire zöld és természetközeli ez a város. Ezeket a kacsákat a koli mellett fotóztam le.

A vasúthoz egy darabig villamossal mentem, majd a telefonom segítségével próbáltam navigálni. Nem sok sikerrel. Végül megkérdeztem egy hölgyet, hogy merre van a vasút. Persze útközben elbizonytalanodtam, hogy jól értettem-e, amit mondott, úgyhogy elkezdtem követni egy bőröndös fickót, mondván, ő biztosan a vasútra megy. Szerencsére éppen oda tartott, én pedig vagy 20 perccel előbb érkeztem meg, mint az meg volt beszélve.

Ha már így alakult, gondoltam, letesztelem, milyen mosdók vannak a vasúton. Érdemes volt. A WC ülőkéje az öblítőgomb megnyomása után körbefordult, és letakarította önmagát.

Ezt követően szerencsésen megtaláltam az erasmusos diákok kis csapatát. Először egy fehérorosz sráccal kezdtem el beszélgetni, de se a nevét, se a szakját nem értettem. A szakokkal később is sokáig bajban voltam, mert szinte mindig csak a végét értettem a megnevezéseknek, ez alapján pedig kb. mindenki mérnök és közgazdász volt. Egy idő után aztán elkezdtek előttem kirajzolódni a szakok, és gyorsabban is hangolódtam rá a sok különböző kiejtésre.

Hamarosan megérkezett az IKUS három tagja, akikről később kiderült, hogy nem németek, mert ketten közülük kitűnően elbeszélgettek a belarusz sráccal (szerintem oroszul). Hamarosan odajött hozzám egy ázsiai lány, aki korábban egyedül ücsörgött egy padon. Köszöntünk egymásnak, majd konstatáltuk, hogy csak mi ketten vagyunk lányok az erasmusos hallgató közül. Ebben a pillanatban dőlt el, hogy innentől szövetségesek leszünk.

A lány Hnin Honey néven mutatkozott be (ejtsd: ní heni), elmondta, hogy Mianmarból érkezett, és ez már a második szemesztere. Rövidesen felszálltunk a vonatra, ahol Honey rögtön belekapaszkodott a karomba, hogy ne veszítsük el egymást. Ezen nagyon meglepődtem, mert azt hittem, hogy az ázsiaiak nem szoktak megérinteni olyan embereket, akiket nem ismernek jól (legalábbis tudom, hogy a koreaiaknál ez jellemző).

Honey-vel nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, bár sokszor vissza kellett kérdeznem. Nem csak az angolba kellett belerázódnom, hanem Honey sajátos kiejtését is meg kellett szoknom. Kiderült, hogy éppen egy hete járt Budapesten, ugyanis a barátjával több nagyobb városba, Prágába, Bécsbe és Budapestre is ellátogattak. Azt mondta, hogy a három közül leginkább a magyar főváros tetszett neki. Mesélte, hogy megnézték a Halászbástyát és a kivilágított Parlamentet is. Kiemelte, hogy nagyon tetszett neki, hogy Budapest éjjel is mennyire élő, illetve elmondta, hogy a kedvenc magyar étele a "lengo". Hogy mi az a "lengo", arra csak később jöttem rá, amikor két tajvani sráccal kerültünk egy négyes üléshez a vonaton, és nekik is mesélt a magyarországi élményeiről. Ekkor esett le ugyanis, hogy a lángosra gondolt.

A vonattal egyébként volt egy kis problémánk. Nem értettem pontosan, de az egyik vonat elvileg késett, a másikat meg törölték, szóval kétszer is átszálltunk, és egyszer 40 percet kellett várnunk az egyik állomáson. Azt hittem, hogy a pontosságra ügyelő németeknél ilyenek nem történhetnek, de nem ez volt az egyetlen előfeltevésem, ami hamisnak bizonyult aznap.

Volt még egy vicces történet az egyik átszállás előtt is. Elindultam mosdóba, de azért még a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy mikor fogunk leszállni. Mondták, hogy 6 perc múlva. Úgy gondoltam, hogy akkor inkább már nem megyek el mosdóba, nehogy fennmaradjak a vonaton, és visszaültem a helyemre. Egy srác meghallotta, ahogy mondom Honey-nek, hogy 6 perc múlva szállunk, mire felállt, hogy akkor ő még gyorsan elmegy mosdóba. Egy másik fiúval, aki a közelben ült, és mindezt hallotta, pont összenéztünk, és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Hát igen... kinek mit jelent a 6 perc...

A vonatút során egyébként sokat faggattam Honey-t a kultúrájáról és a vallásáról. Mutatott magáról egy képet, ahol hagyományos mianmari ruhát visel, mire én is elkezdtem neki magyar népviseleteket és hímzésmintákat mutogatni. Furcsa és bizonyos tekintetben nehéz is volt ilyen dolgokról beszélni, mert számomra ezek teljesen természetesek voltak, neki azonban újak, idegenek. Honey beszélt a buddhizmusról és a szerzetesekről is, én pedig elmondtam neki, hogy mennyire szeretem a Magyarországon található sztúpákat, és igyekeztem minden infót felidézni magamban, amit Mianmarról tudtam. Mivel egy írásom miatt korábban elég sok kutatást végeztem a térség kapcsán, viszonylag sok mindent tudtam említeni, ő pedig felajánlotta, hogy minden kérdésemre szívesen válaszol, hogy még hitelesebbé tehessem a történetemet.

Hamarosan kiderült, hogy Honey is szereti a koreai drámákat, és ajánlottunk egymásnak pár sorozatot, miközben felidéztük, hogy milyen koreai kifejezéseket ismerünk. Közben nagyokat nevettünk, jól elszórakoztattuk magunkat. Szerintem a körülöttünk ülő srácok csak néztek, hogy ezek milyen nyelven zagyválnak...

Ahogy említettem, egy darabon két tajvani fiúval, Borissal és Dravennel ültünk. Természetesen ezek nem az igazi neveik, de a kínai nevüket más diákok valószínűleg nem tudnák rendesen kiejteni. Boris elmondta, hogy ő nem igazán akar majd tanulni az egyetemen, csak azért jött, hogy beutazza Európát. Később hallottam, hogy másnak is ezt a szöveget tolja. Boris elmesélte, hogy nagyon szeret túrázni, és hogy el akar menni az Alpokba. Drav közben hallgatott. (Csak akkor szólalt meg, amikor neki is megemlítettem, hogy szeretem a koreai sorozatokat.) Drav első pillantásra pont olyan volt, amilyennek az ázsiai fiúkat általában elképzeli az ember: csendes és visszahúzódó. Mindez még kiegészült kerek szemüvegével és tipikusan "ázsiai srácos" hajviseletével.  Később nyilván kiderült, hogy ennél jóval árnyaltabb a személyisége. Boris az ő komplett ellentéte volt. Sokat beszélt, mindenkivel ismerkedett és meglepően közvetlen volt. Az út során megpróbáltam neki megtanítani németül a számokat, de a 7-hez érve azt mondta, hogy neki ennyi bőven elég. Mikor másnap találkoztunk, sajnos kiderült, hogy a tudás nem épült be a hosszútávú memóriájába, de ő nem adta fel ezután sem...

Erfurtban egy nagyon jó fej idegenvezetőt kaptunk, aki igazán szépen beszélt angolul. Persze jobban örültem volna, ha németül van a vezetés, de azt hiszem, ezzel egyedül lettem volna. Akárkivel beszéltem ugyanis a vonaton, mindenki le volt taglózva, hogy én tudok németül, ráadásul C1-es szinten. Végül is, csak Németországba jöttünk tanulni egy fél évet. Kit izgat a német nyelv?

A városról kiderült, hogy a II. világháború során éppen megúszta a bombázásokat és a megszállást, így számos lenyűgöző épületet láthattunk.

A városon keresztülfolyik a Gera.

Ha jól emlékszem, 21 templom található Erfurtban.

A hangulatos, szűk utcák horvátországi városnézéseket idéztek fel bennem. Az egyik utca tulajdonképpen egy hídon vezetett át, régen piac volt itt, ma boltok és lakások találhatóak rajta.

Erfurt régebben arról is híres volt, hogy rengetegen itt szereztek be egy Färberwaid (festő csülleng) nevű növényt, amit kékfestésre lehetett használni.

Így néz ki a híd, amire a házak rá vannak építve.

Ez volt régen az egyetem épülete.

 

A város központjában éppen valamilyen fesztivál volt, ami egy komplett vidámparkot jelentett. Meglehetősen nagy volt a kontraszt... 

A téren számos különböző építészeti stílus volt megfigyelhető a barokktól kezdve a neogótikáig.

 

Miután bejártuk a várost, néhányan beültünk egy étterembe. Mikor az idegenvezető megtudta, hogy beszélek németül, nyugodt szívvel hagyott ott bennünket. De természetesen nem tudtam mindenki rendelésére odafigyelni, úgyhogy volt egy kis zűr a kajákkal, de a lényeg, hogy végül mindenki megkapta, amit rendelt. Sajnos arra már nem volt időnk, hogy tovább nézelődjünk a városban.

A visszaúton különböző ünnepekről és hagyományokról beszélgettünk Honeyvel. Meséltem neki a locsolásról, és kiderült, hogy Mianmarban is van áprilisban egy ünnep, ahol az emberek vízzel locsolják egymást. Angolul egyszerűen water festival a neve. A burmaiak ettől a naptól számítják az újévet. Meg mesélt egy másik ünnepről is, ami - ha minden igaz - októberben van, és ezen a napon lámpásokat gyújtanak, amik felszállnak az égbe. Érdekes, hogy tavasszal náluk is a megtisztulás, újjászületés áll a középpontban, míg ősszel a fény bír jelentősebb szimbolikával. Utóbbi kapcsán meséltem Honeynek az adventi gyertyákról, bár lehet, hogy a halottak napját is említhettem volna.

Hazafelé egyébként két sráccal ültünk egy darabig, de már nem emlékszem, hogy honnan jöttek. Az egyikükkel váltottam pár szót, de hamar elengedtük a beszélgetést, mert valahogy egyikünk sem értette a másik akcentusát.

Viszonylag későn értünk vissza Magdeburgba. Nagyon fáradt voltam, szerintem még sosem beszéltem angolul ilyen sokat egy nap alatt. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, és még sokáig nem tudtam elaludni. Annyi élménnyel gazdagodtam, és annyi érdekes embert ismertem meg, hogy az minden várakozásomat felülmúlta. Már a jordániaiakkal való találkozásnál is azt éreztem, hogy lassan elkezdem elengedni a különböző kultúrákkal kapcsolatos sztereotípiáimat, de ez a nap még inkább szemléletformáló volt a számomra.