A berlini kirándulás során szintén akadt némi problémánk a vonattal, minden esetre jót beszélgettünk a többiekkel az út során. A legtöbb tajvani és Honey is részt vett a kiránduláson.
Az egyik átszállást követően egy csapat indiai mellé ültünk le. Persze angolul beszélgettünk. A szokásos köröket futottuk: ki honnan jött, mit tanul, milyen idegen nyelven beszél. Mindenki teljesen le volt döbbenve, hogy C1-es szinten beszélek németül. Amikor jött a kalauz, mondtam neki, hogy csoportos jegyünk van. Mindenki úgy nézett rám, mint a messiásra, pedig csak egy mondatot mondtam németül.
Egyébként nagyon érdekes volt az indiaiakat hallgatni. Öten voltak, de mindegyikük India egy másik részéről érkezett, így 5 különböző nyelvet beszéltek. A hindit használták a közös kommunikációra.
A vonaton a Narniát olvastam. Mikor Boris meglátta a könyvet, azonnal mondta, hogy majd adjam neki kölcsön. Nem is gondoltam volna, hogy szeret olvasni, de örültem neki. Egy másik dolog, amivel Boris szintén meglepett a nap során, az az volt, hogy kijelentette (nem megkérdezte, kijelentette), hogy ha megyek valamikor rockkoncertre Németországban, akkor feltétlenül szóljak neki, mert jönni akar velem.
Megnéztük, hogy hol volt a berlini fal, felkerestük a holokauszt-emlékművet, majd a Brandenburgi kapunál ért véget a vezetés.
Hogy őszinte legyek, csalódott voltam. Meg se néztük az East Side Galleryt. Se a tévétornyot, se a Museuminselt, se a Reichstagot és még sorolhatnám...
Mi azért a többiekkel (Grétával, Honeyvel és Borissal) útnak indultunk, és a szabadidőnkben kicsit felfedeztük még Berlint.
Sétálás közben jót beszélgettünk, és csináltunk egy csomó szelfit. A legkedvesebb erasmusos képeim nagy része ez alatt a kirándulás alatt készült. Szavakkal nem tudom visszaadni, hogy mennyire jól éreztem magam a többiekkel. Igazából akármelyik városban lehettünk volna, mi akkor is jól elszórakoztunk volna, és még az időjárás sem szeghette kedvünket. Bár Berlinből nem sokat láttunk, a társaság miatt megérte elmenni. Ekkor éreztem először azt az itt-tartózkodásom során, hogy igaz barátokra leltem az erasmusos hallgatók között.
Mielőtt visszamentünk volna a vasútra, még ettünk egy kebabot. Ez Boris ötlete volt, mert nagyon meg szerette volna kóstolni. De olyan furán ejtette ki a kebab szót, hogy először senki nem tudta, hogy miről beszél. Valahogy így mondta: "kéjbáp". Gréta valamilyen hasonló nevű édességgel keverte össze, Honey meg én pedig rögtön a k-popra (koreai popzene) asszociáltunk. Nagyon vicces volt, amikor kiderült, miről is beszél Boris.
Később elmentünk szuveníreket nézni. Gréta hűtőmágnest szeretett volna venni, de amikor fizetni akart, nem találta az irattartóját, amiben a pénze is volt. Átnézte a zsebeit, ketten is megnéztük a táskáját, de az irattartó sehol nem volt. Idegesen kezdtünk ötletelni, hogy hol hagyhatta el, Boris és Honey pedig elindultak vissza a kebaboshoz, hátha ott veszett el. Közben kifizettem a mágnest, majd mi is indultunk a többiek után. Semmit nem találtak. Már mindannyian totál kivoltunk (főleg Gréta), én pedig éppen mondtam neki, hogy le kéne tiltania a kártyáját, amikor a kabátja egyik eldugott zsebében megtalálta az irattartóját. Mindenki fellélegzett. Azt a megkönnyebbülést, amit ott éltünk át, ezek a sorok nem adhatják vissza. Borissal és Honeyvel jól megölelgettük Grétát, aztán elindultunk a peronra. Útközben már csak nevettünk az egészen, de azért még ott volt bennünk az izgalom. Senkinek nem kívánok hasonlót, de annyi pozitívum azért volt a dologban, hogy a közös "kaland" csak még jobban összekovácsolt minket.
A vasútállomásra visszaérve nagyon vicces volt látni, hogy a tajvaniak hogy bespájzoltak ázsiai kajákból. Dravennél egy hatalmas bevásárlótáska volt, ott mutogatta, hogy miket vett, és Borissal próbálták nekünk elmagyarázni, hogy mi micsoda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése