Május 14-én Halle am Saaleba látogattunk el. Sokáig úgy tűnt, hogy senki nem tud csatlakozni Grétához és hozzám, aztán mégiscsak összejött egy csapat. Végül Daria, Draven és Boris tartott velünk. Igazából lövésük sem volt róla, hogy hova megyünk, vagy mit fogunk csinálni, mindent ránk bíztak. Gréta összerakta a programot, én meg utánaolvastam a nevezetességeknek, látnivalóknak.
A vonatút kellemesen telt, könyvekről beszélgettünk, és Boris is beszámolt prágai tartózkodásáról. Kivételesen késés sem volt, és a vonat sem hibásodott meg.
Halle am Saaleban főként híres épületeket és szobrokat látogattunk meg, illetve rengeteg szökőkút is volt. Mindezek mellet egy régi temetőt is megnéztünk, ahol találtunk egy sírkövet magyar névvel. Egy német házaspár állt éppen mellettünk, amikor Gréta elkezdte hangosan felolvasni, hogy mi áll az emlékművön. Erre a férfi megszólalt, és mondott pár szót magyarul. Nagyon meg voltunk illetődve. Később utánasiettem, hogy megkérdezzem, hol tanult meg magyarul. Azt mondta, hogy amikor Budapesten járt, megtanult néhány kifejezést. Váltottunk még pár szót, aztán elköszöntünk egymástól.
Az egyik látványosság, amit megnéztünk, egy zászlót ábrázoló szobor volt, ami eredetileg az októberi forradalom emlékére készült. Régebben vörös színű volt, ma már narancssárga. Úgy tűnik, a chemnitzi Marx-szoborhoz hasonlóan ezt is meghagyták mementónak. Az emlékműről mesélve a többieknek megragadtam az alkalmat, hogy szót ejtsek '56-ról és Sztálin csizmáiról is.
Később láttunk egy magyar éttermet, aminek egy László nevű férfi volt a tulajdonosa. Sajnos az étterem nem volt nyitva, de lecsekkoltuk az étlapot.
Egy várat is meglátogattunk, ahonnan szép kilátás nyílt a városra és a folyóra.
Láttam egy épületet, amire német mondatok voltak felírva. Szomorúan tapasztaltam, hogy egy mukkot sem értek belőle. Már azon kezdtem el gondolkozni, hogy ez valami poén lehet, és valamilyen német halandzsanyelven íródott a szöveg, mikor észrevettem a "Hallesche Mundart" (hallei nyelvjárás) feliratot a fal bal oldalán...
A vasútállomás felé tartottunk már, amikor Draven kitalálta, hogy el kéne mennünk kínai kaját enni Magdeburgban. Úgy voltunk vele, hogy miért ne, hát rábólintottunk.
Visszaérve Magdeburgba gyorsan beugrottunk még a koliba, aztán indultunk az étterembe. Draven két ismerőse, egy tajvani lány, Ruby és egy japán fiú, Yutaka is becsatlakoztak hozzánk. Kicsit izgultam, mert előtte csak egyszer voltam ázsiai étteremben, és annyira nem ízlett az étel, meg az evőpálcikákkal is szenvedtem, de hála Istennek, pozitív csalódás volt számomra ez az étterem.
Jött a pincér hölgy, kínaiul vette fel a rendelést. Hihetetlenül sokáig beszélt a tajvaniakkal, akkor már lehetett sejteni, hogy itt nagyon sok ételről lesz szó. Italt is kértünk, Gréta kínaiul kért magának kólát, ami nagyon menő volt. Az este folyamán sokat beszélgettünk nyelvekről, főleg a kínai nyelvről, mert nyilván a tajvaniaknak adott volt a kínai nyelvtudás, illetve Gréta és Daria is tanultak egy kis kínait az egyetemen. Én egy picit kívülálló voltam, mert a japán srác legalább fel tudott mutatni annyit, hogy tud kandzsival írni, én viszont nem sokra mentem vele, hogy tudok egy kicsit koreaiul.
Az ételek meglepően jók voltam, és a pálcikával való evést is nagyon hamar megtanultam. Hogy mi volt az ételek neve, azt nem tudom, próbáltam megjegyezni valamit, de túl bonyolultak voltak a kínai szavak.
A Yutakával Budapestről beszélgettünk, mesélte, hogy már járt ott, és hogy hamarosan újra el akar menni Magyarországra.
Fejenként 12 eurót fizettünk, ami semmi ahhoz képest, hogy mennyi kaját rendeltünk. Gyakorlatilag a fele megmaradt, úgyhogy másnap újra összejöttünk, hogy megegyük vacsorára a maradékot.
Szinte minden edényemet bevetettem, hogy segítsek Borisnak a melegítésben, aki a sok megmaradt kaja ellenére még két másik fogást is készített. Nagyon kellemesen telt az este, jót beszélgettünk és sokat nevettünk.
Ruby főzött valamilyen rizsgombócot, de a többiek szerint nem úgy nézett ki, ahogy általában. Többen is megkóstolták, és az arckifejezésük mindent elmondott. Sajnos a gombócok romlottak voltak. Ezt leszámítva nagyon jó volt az étel, de egy kicsit hiányoztak az evőpálcikák és a kínai étterem hangulata.
Később elkezdtünk zenéket hallgatni. Mindenki megmutathatta a kedvenc dalait és az országában híres zenéket. Grétával szerintem sosem gondoltuk volna, hogy egyszer egy csapat ázsiaival és egy lengyellel fogunk majd Omegát, Tankcsapdát és Wolf Katit hallgatni. Jó érzés volt látni, amikor a többiek bólogattak a ritmusra, vagy azt mondták, hogy tetszik nekik egy-egy dal.
Időközben a beszélgetés elterelődött az MBTI személyiségteszt felé. Aki eddig nem tudta, hogy melyik személyiségtípusba tartozik, az most kitöltötte a tesztet. Kivéve Borist, aki kijelentette, hogy őneki márpedig egy teszt nem fogja megmondani, hogy kicsoda, majd ő meghatározza önmagát. Bár szeretem ezt a személyiségtesztet, valahol Boris filozófiájával is egyet tudtam érteni. Minden esetre a teszt szerint mindenki introvertált volt a csapatban, és voltak, akiknek ugyanaz a személyiségtípus jött ki eredménynek.
Közben végig zenét hallgattunk, Draven telefonja járt körbe, mindenki indíthatott valamit. Nagyon sokféle műfaj és nyelv
előkerült az este folyamán, és örültem, hogy megismerhetem a többiek
zenei ízlését. Boris megmutatta a kedvenc számát, ami egy kissé politikai tartalmú volt, és a szabadságról szólt. Később elgondolkodtam rajta, hogy talán nem lehet véletlen, hogy éppen tajvaniakkal és egy lengyellel barátkoztam össze. Azért a történelmünk lenyomata ott van a kollektív tudatunkban, és valljuk be, mindannyian olyan országból jövünk, aminek hányattatott sorsa volt/van. Lehetséges, hogy ez (is) összeköt minket?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése