Ez a kép a Kínai Kulturális Esten készült, ahol többek között madzsongozni is lehetett. A rendezvényen sok jó baráttal találkoztam, többek között Honey is eljött, akit ritkán láttam a munkája és egyéb elfoglaltságai miatt.
A tajvaniak közül is sokan jöttek, pl. Draven is. Mikor odaértünk a rendezvény helyszínére, ő egy kicsit előre ment, bepillantott az ajtón, majd visszamenekült hozzánk, és csak annyit mondott: "I'm afraid." ("Félek."). Kérdeztem tőle, hogy mitől fél, mire mondta, hogy bent kínaiak vannak, ő meg tajvani. Nem tudtam teljesen eldönteni, hogy tényleg parázik-e vagy inkább poénos akart lenni, és rájátszott a dologra, minden esetre egy kis idegesség biztosan volt benne, úgyhogy mosolyogva megveregettem a vállát, és mondtam neki, hogy legyen büszke tajvani.
Amúgy nem volt feszültség a kínaiak és a tajvaniak között az este folyamán, bár lehet, hogy a kínaiak nem is tudták, hogy tajvaniak is vannak ott. Mondjuk az akcentusukat elvileg ki kellett volna hallaniuk, de ki tudja. Arra emlékszem, hogy Boris egyszer megjegyezte, hogy nem értette, amit a egyik kínai lány mondott neki, de ő csak mosolygott és bólogatott.
A kínaiak megtanítottak minket madzsongozni. Nekem egy olyan lány magyarázott, akinek jobban ment a német, mint az angol, úgyhogy végre tudtam németezni, csak kicsit nehéz volt, hogy mixelődtek a nyelvek, illetve elég erős akcentusa volt a csajnak. Szerintem amúgy nem magyaráztak jól, inkább játék közben értettem meg a szabályokat, illetve akkor tisztult kicsit a kép, amikor Boris is odajött magyarázni. Mondjuk voltak bonyodalmak, mert a tajvani szabályok mások voltak, mint a kínaiak, de nagyon élveztem a játékot. Egyszer nyertem is, bár ebben Kuan és Draven segítsége is nagy szerepet játszott.
Ez egy igazán remek este volt, jó hangulat uralkodott. Nem csak a madzsong és a jázmintea, de a baráti beszélgetések miatt is szívesen emlékszem vissza rá.
Még egy érdekes sztorit mesélnék, ami témába vág. Dravennel, Akarival, Yutával és Grétával elmentünk moziba megnézni az Oppenheimert. Eredetiben néztük, mondhatom, elfáradt az agyam a hosszú film végére, különösen a sok tudományos vonatkozás miatt. Mivel a filmben az atombomba jelentős szerepet kap, bizonyos tekintetben mi magyarok, illetve a japánok is érintettek voltak. Mi ugyebár Teller Ede és Szilárd Leó személye miatt, a japánok érintettségét meg nyilván nem kell magyarázni... Furcsa érzés volt úgy nézni a filmet, hogy a mi országunk egyes képviselői közvetett módon hibásak voltak abban, hogy az ő országukra annak idején ledobták a két atombombát. Ráadásul Yuta Hirosimából származik, a nagyapja pedig az atombomba áldozata volt: megégett, később pedig a sugárzás miatt halt meg. Egészen addig nem éreztem ezeknek a történelmi eseményeknek a valós súlyát, amíg nem beszéltem olyan emberekkel, akik bizonyos tekintetben érintettek voltak.
Amúgy örültem, hogy egy amerikai filmben egy magyar tudós tűnik fel, bár nem örültem, hogy Teller Ede negatív karakternek volt beállítva. Az pedig különösen felháborító volt, hogy szláv (orosz?) akcentust adtak neki. Grétával felváltva bosszankodtunk és röhögtük a dolgon.
A mozi után vietnámi étteremben ettünk, ami csak tovább színesítette az estét. Később otthon megpróbáltam anyukámmal elkészíteni azt a kaját, amit az étteremben ettem, és bár jól sikerült, nem volt az igazi.
Egyébként sokszor gondolkozom azon, hogy miért lógtam ennyit ázsiaiakkal, amikor európaiak is akadtak szép számmal. Voltak olaszok, lengyelek, bolgárok, és én többnyire mégis távol-keleti emberekkel töltöttem az időmet.
Persze lehet, hogy mindez a véletlen műve volt, vagy csak éppen ezeknek az embereknek a személyisége volt szimpatikus kulturális hovatartozástól függetlenül. De az is lehet, hogy mindez okkal történt. Meg kell hagyni, hogy kedvelem az ázsiai emberek nyugalmát és csendességét. Bár kevesebb érzelmet fejeznek ki, mint egy nyugati ember, pont emiatt diszkrétebbek és udvariasabbak is. Mondjuk szeretnek burkoltan fogalmazni, és néha nehéz olvasni az arcukról.
Emellett szerintem mi, magyarok, szellemiségünkben közelebb állunk a kelethez, mint a nyugathoz (valahol a kettőt egyesítjük magunkban?). Nem véletlenül vagyunk mi Európa közepében, és eurázsiai eredetünk is érezhető mind a mai napig. Ezen kívül - ahogy azt már korábban is írtam - valószínűnek tartom, hogy a hányattatott történelem is összekötő erővel bír. Szerintem minél többet szenvedett egy nép, képviselői annál inkább törekednek kedvességre, mert ők értik igazán ennek az értékét. Lehet, hogy ez egy nagyon elrugaszkodott gondolat, de szerintem nem alaptalan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése