Hétköznapok 2

Időközben elkezdtem futni, először csak egy rövid szakasszal kezdtem, aztán igyekeztem egy kicsit mindig többet futni, mígnem elértem a 3 km-t. Az Elba partján szoktam futni (hol máshol?), ahol a víz megnyugtató közelségében lehetek, és futás közben csodálhatom a természetet.

Kétszer Borissal és Grétával is voltam futni, velük 5 km volt a táv. Ez már eléggé feszegette a határaimat, és sokszor lemaradtam, de a többiek igyekeztek motiválni. Együtt sokkal könnyebb futni, mert húzzuk egymást, csak kár, hogy nagyon nem egy szinten vagyunk.

Ezt a képet egy hídon csináltam, itt fordulunk meg, amikor futunk:

 Néha csak úgy elmegyek sétálni, hogy új helyeket fedezzek fel:

 Ez egy nagyon szuper hely, Borissal itt piknikeztünk:

Néha összejövünk a többiekkel, kajálunk és társasozunk. Gréta, Boris, Draven, Daria, Ruby és Yutaka alkotja a kemény magot, bár köztük is van akivel többet, és van, akivel kevesebbet találkozok. Múltkor lecsót főztem a csapatnak, nagyon ízlett nekik. Ezt a két társast vettem:

A Boldog Lazac sajnos olaszul van, de simán lehet angolul is játszani.

A Fedőneveket nagyon szeretik a többiek. Általában nem bajlódunk sokat a csapatok felosztásával. Lányok vs. fiúk vagy Ázsia vs. Európa szokott lenni a felosztás. Mivel ebben a játékban fontos szerepet játszanak az asszociációk, érdekes látni, hogy mennyire gondolkodnak különbözően az egyes kultúrák képviselői.

Az IKUS játékesteket is szervez, ahol csocsózni, biliárdozni és társasozni lehet.

 

 

Boris rendszerint mindenkit megver biliárdban, Gréta meg mindenkit megver csocsóban. Múltkor is Puskást emlegették a többiek, annyira jól játszott Gréta...

Sprachcafét is szoktak szervezni, ami szó szerint nyelvi kávézót jelent, és itt általában idegen nyelveket lehet gyakorolni. Az IKUS-tagok néha hoznak játékos feladatokat is, de főleg angolul beszélget mindenki. Múltkor mondjuk memóriakártyákkal tanultunk német foglalkozásneveket, ami nekem kicsit uncsi volt, de találkoztam új szavakkal, illetve segítettem a többieknek a helyes kiejtésben. Két örmény ismerősöm is ott volt, egyikük, Ruben, szaktársam is. Velük tudtam kicsit németül beszélni.

 

Olyat is játszottunk, hogy a telefont a homlokunkhoz raktuk, azon megjelent egy szó, a többieknek körül kellett írnia, akinél pedig a telefon volt, annak ki kellett találnia a szót. Az asztalnál Boris volt az egyetlen kezdő németes, de azt mondta, gyakorolni akar, úgyhogy neki is németül magyaráztunk. Kapott közben segítséget angolul, és egész ügyes volt. Oda kellett figyelnem, hogy csak nagyon alap dolgokat mondjak. Pl. a tigrist ki tudta találni abból, hogy "nagy macska" és "két szín", bár igazából csak a "Katze" meg a "zwei" volt meg neki belőle.

Jó lenne, ha többet tudnék németezni, mert teljesen más az órákon való beszéd és a hétköznapi helyzetekben való beszéd. Sajnos amikor valamit nem értek, vagy valaki egy kis bizonytalanságot lát rajtam, akkor szinte rögtön angolra vált. Ez persze nagyon kedves, és sokszor tényleg segít, de nem visz előbbre a némettanulásban. Az sem segít, hogy az angol kapcsán több pozitív megerősítést kapok, mint a német kapcsán, így szinte már jobban bízok az angoltudásomban. Illetve a barátaimmal is többnyire angolul beszélgetünk, a németekkel kicsit nehezebb barátkozni.

Piknik az Elbánál

Boris egyik nap megkérdezte a WhatsApp-csoportunkban, hogy akarunk-e menni piknikezni. Írtam neki, hogy szívesen csatlakoznék, és megkérdeztem, hogy hova mennénk. Azt válaszolta, hogy fogalma sincs, úgyhogy elküldtem neki a képeket a legutóbb felfedezett elba-parti helyemről. Írta, hogy ez tökéletes lesz, aztán hozzátette, hogy ha nem baj, akkor invitált még más erasmusos hallgatókat is.

Azt tudtam, hogy Gréta és Daria nem fognak jönni, de úgy gondoltam, egy kisebb csapat azért biztosan összejön majd, és mivel piknikről volt szó, sütöttem amerikai palacsintát. Elég sok szerencsétlen dolog ért a sütés közben, kb. mindent kiborítottam, amit ki lehetett, szóval próbáltam arra fókuszálni, hogy ezek után már csak jó dolgok történhetnek, és hogy a pikniknek muszáj lesz jól sikerülnie.

Három óra tájban leballagtam a koli elé. Rövidesen Boris is megérkezett rövidnadrágban és hawaii ingben, kezében egy bögre teával. Érdekes összhatása volt a megjelenésének, minden esetre ha a lazaság ember lenne, fixen Borisnak hívnák.

Boris első szava a köszönés után az volt, hogy nem tudja Dravent elérni, és hogy hiába kopogott az ajtaján, nem érkezett válasz. Mondta, hogy induljunk el, mire én megkérdeztem, hogy nem várjuk-e meg a többieket. Azt felelte, hogy bár sok ember írta neki, hogy jönni fog, most még sincsenek itt, de talán majd később csatlakoznak.

Közben Draven visszaírt Borisnak, hogy most ébredt fel, és nem fog jönni. Kicsit fura volt, hogy kettesben indultunk el piknikezni, és már előre tartottam tőle, hogy miről fogunk mi beszélgetni.  Hála Istennek azért nem kellett Borist félteni: elég jó dumálókája van.

A 6-os villamossal mentünk, aztán sétáltunk egy darabon, mire elértünk a kiszemelt helyre. Letelepedtünk a földre, közben néztük a vizet, és a közelben pancsoló gyerekeket. Boris rövidesen lecserélte a teásbögréjét egy üveg sörre, a táskájából pedig előkerült egy adag koktélparadicsom. Nem tudom, a kettő hogyan passzolt össze, vagy hogy ezek hogyan illettek az amerikai palacsintához, minden esetre Borisnak okés volt.

Kezdetben hétköznapibb dolgokról beszélgettünk, aztán komolyabb és személyesebb témákra terelődött a szó. Beszélgettünk a jövőbeli terveinkről, céljainkról, szóba került a család, a barátság és a szerelem témája is.

Két óra el is repült a parton, aztán úgy döntöttünk, hogy visszaindulunk. Éppen a közeli parkon vágtunk át, amikor Lucas és Júlia írtak Borisnak, hogy mégis becsatlakoznának. Én már nem akartam maradni, Boris viszont igen, úgyhogy elváltak útjaink: ő visszament a partra, én pedig a villamos felé vettem az irányt.

Összességben örültem neki, hogy csak ketten mentünk piknikezni. Ha sok ember van együtt, úgy nehezebb személyesebb dolgokról beszélni. Így viszont lehetőségem volt Borist jobban megismerni, és feltehettem neki egy-két furább, filozofikusabb kérdést, amikkel néha másokat szórakoztatok/idegesítek.

Néhány órával később Boris rámírt, hogy a szobámban vagyok-e, mert vissza akarja adni az egyik könyvemet, amit korábban kölcsönadtam neki. Mikor hozta a könyvet, mondta, hogy Júlia és Lucas végül mégsem jöttek el. Én ezen eléggé kiakadtam, mert nem értettem, hogy miért ígérgetnek, ha aztán nem jönnek, de Borist láthatóan nem zavarta a dolog. Mosolyogva mondta, hogy jól elvolt, olvasgatott kicsit a parton, aztán visszajött. Örültem, hogy a pozitív oldalát nézi a dolognak, és egy kicsit elgondolkodtam, hogy talán nekem sem kellene mérgelődnöm ilyeneken, inkább tanulnom kéne egy kis lazaságot és spontaneitást Boristól. Nem csoda, hogy ez a fiú mindig boldog: tudja, hogy mire kell nagy ívben tojni, és tudja, hogy mi az, ami igazán számít. Mindeközben pedig élvezi az élet minden percét.

Halle am Saale és kínai étterem

 

Május 14-én Halle am Saaleba látogattunk el. Sokáig úgy tűnt, hogy senki nem tud csatlakozni Grétához és hozzám, aztán mégiscsak összejött egy csapat. Végül Daria, Draven és Boris tartott velünk. Igazából lövésük sem volt róla, hogy hova megyünk, vagy mit fogunk csinálni, mindent ránk bíztak. Gréta összerakta a programot, én meg utánaolvastam a nevezetességeknek, látnivalóknak.

A vonatút kellemesen telt, könyvekről beszélgettünk, és Boris is beszámolt prágai tartózkodásáról. Kivételesen késés sem volt, és a vonat sem hibásodott meg.

Halle am Saaleban főként híres épületeket és szobrokat látogattunk meg, illetve rengeteg szökőkút is volt. Mindezek mellet egy régi temetőt is megnéztünk, ahol találtunk egy sírkövet magyar névvel. Egy német házaspár állt éppen mellettünk, amikor Gréta elkezdte hangosan felolvasni, hogy mi áll az emlékművön. Erre a férfi megszólalt, és mondott pár szót magyarul. Nagyon meg voltunk illetődve. Később utánasiettem, hogy megkérdezzem, hol tanult meg magyarul. Azt mondta, hogy amikor Budapesten járt, megtanult néhány kifejezést. Váltottunk még pár szót, aztán elköszöntünk egymástól.

Az egyik látványosság, amit megnéztünk, egy zászlót ábrázoló szobor volt, ami eredetileg az októberi forradalom emlékére készült. Régebben vörös színű volt, ma már narancssárga. Úgy tűnik, a chemnitzi Marx-szoborhoz hasonlóan ezt is meghagyták mementónak. Az emlékműről mesélve a többieknek megragadtam az alkalmat, hogy szót ejtsek '56-ról és Sztálin csizmáiról is.

Később láttunk egy magyar éttermet, aminek egy László nevű férfi volt a tulajdonosa. Sajnos az étterem nem volt nyitva, de lecsekkoltuk az étlapot.

Egy várat is meglátogattunk, ahonnan szép kilátás nyílt a városra és a folyóra.

Láttam egy épületet, amire német mondatok voltak felírva. Szomorúan tapasztaltam, hogy egy mukkot sem értek belőle. Már azon kezdtem el gondolkozni, hogy ez valami poén lehet, és valamilyen német halandzsanyelven íródott a szöveg, mikor észrevettem a "Hallesche Mundart" (hallei nyelvjárás) feliratot a fal bal oldalán...

A vasútállomás felé tartottunk már, amikor Draven kitalálta, hogy el kéne mennünk kínai kaját enni Magdeburgban. Úgy voltunk vele, hogy miért ne, hát rábólintottunk.

Visszaérve Magdeburgba gyorsan beugrottunk még a koliba, aztán indultunk az étterembe. Draven két ismerőse, egy tajvani lány, Ruby és egy japán fiú, Yutaka is becsatlakoztak hozzánk. Kicsit izgultam, mert előtte csak egyszer voltam ázsiai étteremben, és annyira nem ízlett az étel, meg az evőpálcikákkal is szenvedtem, de hála Istennek, pozitív csalódás volt számomra ez az étterem.

Jött a pincér hölgy, kínaiul vette fel a rendelést. Hihetetlenül sokáig beszélt a tajvaniakkal, akkor már lehetett sejteni, hogy itt nagyon sok ételről lesz szó. Italt is kértünk, Gréta kínaiul kért magának kólát, ami nagyon menő volt. Az este folyamán sokat beszélgettünk nyelvekről, főleg a kínai nyelvről, mert nyilván a tajvaniaknak adott volt a kínai nyelvtudás, illetve Gréta és Daria is tanultak egy kis kínait az egyetemen. Én egy picit kívülálló voltam, mert a japán srác legalább fel tudott mutatni annyit, hogy tud kandzsival írni, én viszont nem sokra mentem vele, hogy tudok egy kicsit koreaiul.

Az ételek meglepően jók voltam, és a pálcikával való evést is nagyon hamar megtanultam. Hogy mi volt az ételek neve, azt nem tudom, próbáltam megjegyezni valamit, de túl bonyolultak voltak a kínai szavak.

A Yutakával Budapestről beszélgettünk, mesélte, hogy már járt ott, és hogy hamarosan újra el akar menni Magyarországra.

Fejenként 12 eurót fizettünk, ami semmi ahhoz képest, hogy mennyi kaját rendeltünk. Gyakorlatilag a fele megmaradt, úgyhogy másnap újra összejöttünk, hogy megegyük vacsorára a maradékot.

Szinte minden edényemet bevetettem, hogy segítsek Borisnak a melegítésben, aki a sok megmaradt kaja ellenére még két másik fogást is készített. Nagyon kellemesen telt az este, jót beszélgettünk és sokat nevettünk.

Ruby főzött valamilyen rizsgombócot, de a többiek szerint nem úgy nézett ki, ahogy általában. Többen is megkóstolták, és az arckifejezésük mindent elmondott. Sajnos a gombócok romlottak voltak. Ezt leszámítva nagyon jó volt az étel, de egy kicsit hiányoztak az evőpálcikák és a kínai étterem hangulata.

Később elkezdtünk zenéket hallgatni. Mindenki megmutathatta a kedvenc dalait és az országában híres zenéket. Grétával szerintem sosem gondoltuk volna, hogy egyszer egy csapat ázsiaival és egy lengyellel fogunk majd Omegát, Tankcsapdát és Wolf Katit hallgatni. Jó érzés volt látni, amikor a többiek bólogattak a ritmusra, vagy azt mondták, hogy tetszik nekik egy-egy dal.

Időközben a beszélgetés elterelődött az MBTI személyiségteszt felé. Aki eddig nem tudta, hogy melyik személyiségtípusba tartozik, az most kitöltötte a tesztet. Kivéve Borist, aki kijelentette, hogy őneki márpedig egy teszt nem fogja megmondani, hogy kicsoda, majd ő meghatározza önmagát. Bár szeretem ezt a személyiségtesztet, valahol Boris filozófiájával is egyet tudtam érteni. Minden esetre a teszt szerint mindenki introvertált volt a csapatban, és voltak, akiknek ugyanaz a személyiségtípus jött ki eredménynek.

Közben végig zenét hallgattunk, Draven telefonja járt körbe, mindenki indíthatott valamit. Nagyon sokféle műfaj és nyelv előkerült az este folyamán, és örültem, hogy megismerhetem a többiek zenei ízlését. Boris megmutatta a kedvenc számát, ami egy kissé politikai tartalmú volt, és a szabadságról szólt. Később elgondolkodtam rajta, hogy talán nem lehet véletlen, hogy éppen tajvaniakkal és egy lengyellel barátkoztam össze. Azért a történelmünk lenyomata ott van a kollektív tudatunkban, és valljuk be, mindannyian olyan országból jövünk, aminek hányattatott sorsa volt/van. Lehetséges, hogy ez (is) összeköt minket?

Régi barátoknál

 

Ebben a bejegyzésben rövid leszek, beszéljenek inkább a képek...

Május első hétvégéjén Gréta és én elmentünk meglátogatni német barátaimat, Thomast és Karint. Chemnitzben szálltunk le a vonatról, ahol Karin már várt minket. Bementünk egy múzeumba, majd sétáltunk a városban és együtt ebédeltünk.

A délután hátralévő részét már Karinéknál töltöttük. Grétával sétáltunk egyet a közeli réteken, és egy kicsit besegíttettünk a lovaknál is.

 

 

Ő itt Koppány. 34 éves, és Magyarországról hozták el Thomasék már jó pár évvel ezelőtt.

 

Hihetetlenül jó volt ott lenni abban a kicsi faluban. Úgy éreztem, mintha hazaértem volna. Nagyon hiányzott már a természet közelsége.

Este összeültünk beszélgetni egy pohár bor mellett. Thomas régi történeteket mesélt, és a magyartudását is megcsillogtatta. Nagyon kellemes este volt.

Másnap Drezdába mentünk el, ami az egyik kedvenc német városom. Karin ide is velünk tartott.

Thomas és Karin hihetetlen vendégszeretete és a remek programok mind felejthetetlenné tették számomra ezt a hétvégét.