Hétköznapok 3

Úgy érzem, nagyon sok dologról nem meséltem még, úgyhogy ebben a posztban sok kisebb élményről, illetve a mindennapjaimról lesz szó. Lehetséges, hogy kicsit csapongó lesz, de szeretnék minél több dolgot megörökíteni posztok formájában.

Ha már nyuszis képpel kezdtem... A nyulakat továbbra is kitartóan számolom, bár már sokszor elfelejtettem, hogy hol tartok. Minden esetre hozzávetőlegesen 50 nyulat láttam eddig. Kérdéses, hogy nem mindig ugyanazokat a nyulakat látom-e, de annyi biztos, hogy legalább három van, mert ez volt a maximum, amennyit együtt láttam. Időközben Borissal és Grétával elneveztük a nyulakat: Breakfast, Lunch és Dinner (reggeli, ebéd, vacsora).

Még májusban történt, csak nem meséltem róla, hogy Grétát meglátogatta az anyukája. Együtt elmentünk az Elbauenparkba és a Jahrtausendturmhoz. Gréta édesanyja nagyon kedves, örülök, hogy megismerhettem. Főzött paprikás krumplit, amiből engem is megkínáltak. Jó volt otthoni ízeket érezni. Gréta anyukájától Sport csokit is kaptam, illetve első találkozásunkkor és az elbúcsúzásnál is megölelt, ami talán csak egy kis apróság, de nekem sokat jelentett, mert egy anyai ölelés volt.

Június elején volt a Tudományok Éjszakája. Ki lehetett próbálni különböző dolgokat, mint pl. kisebb kísérletek, illetve a különböző helyszíneken a hozzáértők meséltek az egyes tudományokról. Ami azt illeti, a legtöbb dolog felőlem akár kínaiul is lehetett volna, mert a természettudományokhoz nem konyítok túl sokat, német szókincsem meg végképp nincsen hozzá.

Minden esetre voltak érdekes dolgok, mint például ez a gép, aminek segítségével az ember "felírhatta" a nevét egy fém lapra. Először be kellett mérni a végpontokat, azt eltárolta a gép, majd letesztelte a programot, végül ráhegesztette a lapra a feliratot.

Gondoltam, hogy poénból csinálok egyet "metal" felirattal, de nem volt nagyon türelmem annyit várni, ugyanis nagy volt a sor. Gréta megcsinálta a nevét.

Itt egyébként találkoztunk egy magyar nővel, aki már jó ideje kint él, és akiről kiderült, hogy az egyetemen dolgozik. Néha nem jutott eszébe egy-egy szó, de egyébként nagyon szépen beszélt magyarul a gyerekeivel egyetemben. Nagy öröm volt számunkra, hogy magyarul beszélhettünk valakivel.

Egy másik helyen meg lézerrel vágtak ki dolgokat a fémből. Nagyon tetszett, úgyhogy megkértem a fickót, hogy csináljon nekem egy dobókockát. Utána Grétával mi hajtogathattuk össze, hogy kocka alakja legyen.

Egy helyen a mesterséges intelligenciáról volt szó. Itt kivételesen egész jól értettem, hogy miről beszélnek. Néhány kérdést is feltettem, mert érdekes volt a téma, és mert gyakorolni akartam a németet.

A legjobban talán az tetszett, amikor rejtvényeket oldottunk meg. Ha az ember bölcsészettudományokkal foglalkozik, néha igazi felüdülés egy-egy logikai feladat. Grétával sikeresen megoldottuk többek között az Einstein-féle rejtvényt is.

Június közepén Gréta hazalátogatott Magyarországra. Visszafele - legnagyobb örömömre - hozott magával egy kis rántott húst. Ezt aztán elvittük a menzára, és megettük az ott kapott sült krumplival.

Ha már ételek... Egyre inkább hozzászokok német koszthoz. Lehetséges, hogy amikor hazamegyek, már semmit nem leszek képes zöldség vagy szósz nélkül megenni?

Néhány fogás a menzáról:

A kedvenc kajám ez volt. A hús neve Kassler. Ez volt az első IGAZI hús, amit Németországban ettem.

Egyik nap állásbörze volt az egyetemen. Grétával ide is ellátogattunk. Na nem mintha munkát kerestünk volna, de érdekesnek tűnt a rendezvény, és egy csomó mindent osztogattak.

A vászontáskától a gumicukron át a mini jengáig mindenféle dolgot bezsebeltünk. Kaptunk ingyen limonádéd, jégkását és sört is. Mondjuk a limonádé meleg és keserű volt, a jégkásától totál kék lett a nyelvem és szám, a sört meg nem szeretem... De jól éreztem magam, beszélgettünk néhány emberrel, csocsóztunk két török lánnyal meg random srácokkal, illetve a VR-t is kipróbáltuk, ami nagyon érdekes élmény volt.

Nemrég elolvastam ezt a könyvet. Az egyik órámra, a Politikai irodalomra kellett. Eredetileg egy náci propagandaszöveg jutott nekem kiselőadástémául, ami nem csak a tartalma miatt volt szívás, hanem mert régies betűkkel volt nyomtatva, és nem tudtam minden szót elolvasni. Emiatt döntöttem úgy, hogy beszélek a tanárral, aki nagyon kedves volt, és végül Verena Stefan Häutungen című prózájához osztott be, ami egy önéletrajzi ihletettségű, feminista mű. Nem lett a kedvencem, de azért érdekes volt, illetve nem volt nehéz a nyelvezete sem. No meg kétségkívül jobb, mint egy náci dráma...

Mostanában sokat járok futni. Általában Grétával és Borissal megyek, vagy ha ők nem érnek rá, akkor egyedül. Úgy érzem, sokat fejlődtem, bár még mindig nem vagyok a többiek szintjén. Persze nem is várok ugrásszerű fejlődést, hiszen ez nem így működik.

Gréta és Boris nagyon jó fejek velem. Lassabban futnak miattam, bár én rendszerint így is kidőlök a végére. Visszafelé általában sétálunk, vagy félig futunk, félig sétálunk. Számomra nagyon motiváló a közös futás, illetve mindig jókat beszélgetünk. Nagyon bírom a mi kis csapatunkat.

Ha nincs kedvünk futni, akkor sétálni megyünk. Nagyon szeretem, hogy Magdeburgban mindig lehet új helyeket felfedezni, és az Elba-part is megunhatatlan számomra.

Emberek, nyelvek, kultúrák 1

Amikor eldöntöttem, hogy belevágok az Erasmusba, sokféle elképzelés volt a fejemben azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz majd itt lenni, mi mindent fogok majd tanulni és tapasztalni. Elsősorban fejlődni akartam és kihívást kerestem meg persze a némettudásomat akartam fejleszteni. De mindezeknél sokkal többet kaptam...

Amikor az ember az Erasmus ösztöndíjról hall, ilyeneket mondanak neki: új kultúrákat és embereket fogsz megismerni, fejlődni fog az idegennyelv-tudásod, világot fogsz látni és hasonlók... Közhelyesen hangzik, ugye? Igen, az is, de attól még nagyon igaz. Csak mindezeknek a dolgoknak a jelentését egyáltalán nem fogjuk fel, egészen addig, amíg magunk meg nem tapasztaljuk őket.

Az első két itt töltött hetem egyedül telt. Soha ilyen magányt nem éreztem. És most? Négy hónapja vagyok itt, rengeteg barátom lett, és úgy érzem, hosszú idő óta újra tartozom valahová.

Különös ez az egymásrautaltság az erasmusosok között. Mindannyian egy csónakban evezünk, és bizonyos tekintetben csak egymásra számíthatunk. Mindannyian távol vagyunk a családunktól és a barátainktól, így hát nincs mit tennünk, egymás családjává válunk.

Kérdés persze, hogy mi lett volna, ha Magyarországon találkozom ezekkel az emberekkel. A legtöbbjükkel valószínűleg nem lennénk barátok. Sőt... néhányukkal még csak esélyünk sem lenne találkozni, annyira más körökben mozgunk. De ez nem baj. Nem hiszem, hogy ez levonna a barátságunk értékéből. Mert ez így is nagyon igazi.

Néha visszagondolok az első hetekre. Még mindenki új volt, és a szokásos ismerkedési köröket futottuk. Nevek, országok, szakok... csak úgy ömlött az emberre a sok új infó, és néha az egyik fülén bement, a másikon meg kijött. Rengeteg új arcot láttam szinte minden nap, és akkor még nem tudtam, hogy ki lesz az, aki legjobb barátom lesz, és ki lesz az, akit többet nem is látok. Persze voltak emberek, akikkel nagyon egymásra találtunk, de akadtak olyanok is, akikről csak később derült ki, hogy mennyire jó fejek.

Érdekes az is, hogy mit látunk meg a másik emberből az első néhány percben. A látszat ilyenkor általában csal. Van, hogy valaki hihetetlenül szimpatikus első pillantásra, aztán később napfényre kerül az igazi arca... Másokról meg azt gondolod, "na ő sem az én emberem", és hetekkel később már mély beszélgetéseket folytatsz vele.

Sokat tanultam az elmúlt hónapokban az emberi kapcsolatokról és a barátságokról, de amit legfontosabbnak tartok az az, hogy nem kell túlbonyolítani őket, erőltetni meg főleg nem. Nem érdemes azon agyalni, hogy vajon melyik fél tesz többet a barátságért, az sem éri meg, ha megsértődsz dolgokon, az pedig végképp rossz, ha folyton többet/jobbat akarsz. Nincsenek ugyanis tökéletes barátok, és azt sem várhatjuk, hogy valaki megváltozzon miattunk. Lesznek dolgok, amiket sosem fogunk megérteni a másik emberrel kapcsolatban, de nem is kell. Enélkül is lehet szeretni a másikat.

Amióta itt vagyok, egyre kevesebbet mérgelődött mások miatt, és egyre könnyebb szeretnem mások tökéletlenségét. Nem a hibáikra, gyengeségeikre fókuszálok, hanem a kedvességükre, a szeretetükre és mindazokra az élményekre, amiket együtt éltünk át.

Nagyon érdekes, hogy még a nyelv sem igazán akadály, pedig sokan vagyunk, akiknek nem perfekt az angolja. Mindig is azt hittem, hogy egymás megértéséhez közös anyanyelv kell, de ez nem feltétlenül van így. Persze előfordulnak félreértések, és néha nem érnek célba a szavaink, de ez akkor is megesik, ha közös két ember anyanyelve.

És nem mondom, hogy a beszélgetésekben nem figyelnek be néha kulturális különbségek, de ezek eltörpülnek azok mellett az általános emberi dolgok mellett, amik mindannyiunkban ott vannak, és amik összekötnek minket. Mert vannak témák, amikhez mindenki tud kapcsolódni, és vannak az életnek olyan aspektusai, amik mindenkit érintenek. Ember mivoltunk egyszerűen mindent felülír, és a személyiségünk lesz a döntő, még akkor is, ha az anyanyelvünk meghatározza a gondolkodásmódunkat, a kultúránk lenyomatát pedig kitörölhetetlenül magunkon hordozzuk.

Quedlinburg

Június 18-án Grétával és Borissal elmentünk Quedlinburgba. A város a világörökség részét képezi, köszönhetően tradicionális házainak.

Utunk legelőször egy híres szoborhoz vezetett, ami I. Heinrichet ábrázolja madárfogás közben. Úgy tartják, hogy Heinrich éppen madarakra vadászott, amikor felajánlották neki a koronát. Később megtaláltam, hogy mi amúgy Madarász Henriknek hívjuk őt magyarul.

 Quedlinburgban rengeteg csodás házat láttunk, amik a Fachwerkhaus nevet viselik.

Felmentünk egy kisebb erődszerű helyre is, ahonnan szép kilátás nyílt a városra.

Véletlenül találtunk egy régiségkereskedést. Mondtam a többieknek, hogy ide muszáj bemennünk. Megérte. Rengeteg szuper cuccot láttunk a díszes sétapálcáktól kezdve a régi étkészleteken és játékokon át a gramofonig.

Ezután elmentünk a vasút- és játékmúzeumba, ahol a pénztáros férfi nagyon rendes volt, adott nekünk gyerekjegyet, csak mondta, hogy húzzuk össze magunkat, hogy kisebbnek tűnjünk.

Ettünk egy nagyon fini hamburgert.

Igyekeztük bejárni a város nevezetességeit. Több templomot is megnéztünk.

 Később a Fachwekmuseumba látogattunk el.

A város kifogyhatatlan volt szép házakból és templomokból.

A programtervezés és navigáció most is Gréta reszortja volt, én kicsit idegenvezetősködtem, bár ezúttal nem volt időm túl sok mindennek utánanézni, úgyhogy inkább csak fordítgatni próbáltam a dolgokat több-kevesebb sikerrel. Borisnak mindegy volt, hogy merre megyünk. Valahányszor megkérdeztük, mit szeretne csinálni, azt mondta, hogy neki bármi jó, követ minket bárhova.

Késő délutánra végig is értünk az eltervezett látnivalókon. A vonatig még volt egy kis idő, úgyhogy egy parkban telepedtünk le. Boris és Gréta felmásztak egy fára.

Igazán remek napunk volt. Quedlinburgnak nagyon jó hangulata van, élveztem a városban való sétát. A hagyományos házak, a régiségbolt és a játékbolt is remekül kiegészítették egymást, egy kisebb időutazást idéztek. Ez a kellemes, nosztalgikus vibe még kiegészült Gréta és Boris társaságával, akik a legkedvesebb barátaim itt.

Találkozások

 

 

Hétköznapok - ezt a címet akartam adni ennek a bejegyzésnek, folytatva a már megkezdett sorozatot, amelyben mindennapjaimról mesélek. De ez nem lett volna jó cím, mert időközben más irányt vettek a gondolataim. Meg hát mostanában egyik nap sem tűnik hétköznapinak.

 

Minden nap történik valami különleges. Alapból sok programra megyek el, de ha éppen nem veszek részt semmilyen rendezvényen, akkor is különlegesnek gondolom a napjaimat. Többet élnék vagy máshogy mint eddig? Talán. De nem csak ez a lényeg, hanem az, hogy hogyan tekintek mindarra, ami történik velem. Egyre inkább érzem azt, hogy az élet nem események sorozata, és nem is nagy történések és üres hétköznapok váltakozása, hanem egy folyamatos utazás. És amik igazán különlegessé teszik ezt az utazást, azok a találkozások. Találkozások más emberekkel, más életfelfogásokkal - mondhatni, más világokkal. Mert minden egyes találkozásban két ember személyes világa találkozik, ér össze egy pillanatra.

Ezek a találkozások ébresztenek rá minket arra, hogy mennyire beszűkült tud lenni a saját világunk. Magától értetődőnek veszünk mindent, ami a saját kis buborékunkon belül van, aztán jön egy apró impulzus, és a buborékunk kipukkad. Kinyílik a világ, és ráébredünk arra, hogy szemellenzővel éltünk.

Csak egy világ van, de mégis rengeteg benne az alternatív valóság. Saját tekintetünk teremti ezeket a valóságokat. Nem könnyű tekintetet váltani, de nem is lehetetlen. Mintha kölcsönkérnéd a szemüvegét egy másik embernek, hogy azon keresztül nézz rá a világra, megsejtve valamit az ő valóságából.

Tudatosság. Hogyan lehetne bárki is tudatos önmaga kapcsán, ha nem ismer másokat? Az, hogy definiálom önmagamat, nem csak azt jelenti, hogy meghatározom, ki vagyok, hanem azt is, hogy meghatározom, ki nem vagyok, illetve hogy ki vagyok én másokkal kontrasztba helyezve vagy egy másik kontextusban. A találkozások ebben a tudatosságban segítenek.

Csodálatos, ahogyan két ember világa összeér egy pillanatra. Van, amikor mindez gyorsan elszáll, vagy meg sem érint, hiszen nincs minden embernek dolga a másikkal. De vannak találkozások, amik mindent megváltoztatnak. Olyan ez, mintha nem is két ember között történne, hanem valami nagyobb mozgatóerőt sejtünk mögötte, mintha még az univerzum is máshogyan rezdülne.

A barátság egy olyan szó, amit nem érdemes szűken definiálni. Nem csak "klasszikus" értelemben vett barátai vannak az embernek, hanem vannak barátok, akik csak egy-két órára lesznek a barátaink, aztán eltűnnek az életünkből, mert ez a dolgok rendje. Mások csak néhány hónapra lesznek a barátaink, és aztán elsodor minket az élet, de ez is normális. És ha hosszú évek barátsága után veszítesz el valakit, az is rendben van. Mert nem gondolhatsz folyton a veszteségre. Gondolj a találkozásra! Valaki a társad volt az utadon, és mindegy, hogy mennyi időre, mert a te világod és az ő világa egy pillanatra összeért, és elmúlhat a barátság vagy elszakíthat titeket egymástól az élet, de ez a találkozás már nem törölhető el. Megváltoztatta a világodat és megváltoztatta a teljes univerzumot.

 

Valahol, a távoli, éjsötét égbolton egy csillag oldalába van gravírozva a nevetek.

Rockkoncert Lipcsében

Június 14-én Palaye Royale koncertre mentem Lipcsébe Borissal és Dravennel. Eredetileg Daria is jött volna, de migrénje volt és elaludt. Először úgy volt, hogy talán utánunk jön egy következő vonattal, de mivel továbbra sem érezte jól magát, inkább úgy döntött, hogy kihagyja a koncertet.

Először nagyon csalódott voltam, mert szerettem volna, ha Daria is velünk tart, különösen azért, mert ő a fiúkkal ellentétben még szereti is az ilyesmi zenéket. Aztán később elengedtem a dolgot, és a végén még örültem is, hogy csak hárman voltunk. Szeretek nagyobb csapattal is együtt lógni, de minél kevesebb ember van, annál családiasabb a hangulat, és annál inkább lehetőség nyílik személyes beszélgetésekre, és arra, hogy jobban megismerjük a másikat.

Mondjuk a fiúk főleg zenét hallgattak az odaúton, de barátokkal csendben lenni is jó, és legalább megírhattam ezt a verset:

No need to talk
The silence is golden
When you are with friends

The silence is golden
Like the fields of wheat
That you see through the window

They are like a blurred paintig
Of golden, green and red
Passing by the train

The nature is breathing
Poppies are growing on the fields
Like red happiness of golden smiles

Itt a magyar fordítása:

Nem kell, hogy beszélgessünk
A csend arany
Mikor barátokkal vagy

A csend arany
Mint a búzamezők
Amiket az ablakon keresztül látsz

Olyanok, mint egy elmosódott festmény
Aranyból, zöldből és pirosból
Ahogy elhaladnak a vonat mellett

A természet lélegzik
Pipacsok nyílnak a földeken
Arany mosolyok vörös boldogsága

A koncert előtt még volt egy kis időnk, úgyhogy sétáltunk a városban, és elmentünk megnézni a Völkerschlachtdenkmalt. Már kétszer voltam előtte Lipcsében, de ezt az emlékművet eddig nem volt alkalmam meglátogatni, holott ez a város leghíresebb nevezetessége.

Elmentünk egy étterembe is, amit Boris egyik barátja ajánlott. A pincérnő nem volt valami kedves velünk, ráadásul valamiért nagyon nehezen értettem, hogy mit mond. A rendelést megint félreértették, nem a Wurstból hoztak kettőt, hanem a Spirellinudelből, amit Draven kért. Átengedtem a Wurstot Borisnak, mert láttam rajta, hogy nagyon azt enné. A Spirellinudel nem volt amúgy annyira rossz, csak hát alapból tésztán élek...

A koncert a Täubchenthal nevű szórakozóhelyen volt, ami egy meglepően kicsi helyszín ahhoz képest, hogy a banda legutóbbi budapesti koncertje a Barba Negra Red Stageben volt. Egyfelől úgy gondoltam, hogy egy menőbb helyszínt és több nézőt is megérdemelt volna a zenekar, másfelől viszont tetszett az underground feeling, mert ez passzol a Palaye Royalehoz és az én ízlésemhez is.

A koncerthelyszínre nem volt nehéz odatalálni, főleg, hogy a buszról együtt szálltunk le két alt/goth szerelést viselő csajjal, akiket ezután már csak követni kellett.

Beálltunk a sorba, ahol már javában várakoztak a rajongók. Dravenben és Borisban ekkor tudatosult, hogy nem igazán sikerült a koncerthez öltözniük. Előbbi még úgy-ahogy sötét ruhákat viselt, de utóbbi világos farmerével és fehér pólójával igencsak kilógott a sorból. Gondoltam korábban, hogy  szólok nekik, hogy hogyan szokás felöltözni egy ilyen eseményre, de nem akartam befolyásolni őket. Elvégre minek öltsenek más stílust csak egy koncert miatt? Meg Boris amúgy is azt mondta, hogy koszos az összes fekete ruhája, illetve így sokkal mókásabb volt az egész. Kívülről ugyanis elég viccesen festhettünk: egy talpig feketébe öltözött lány, zenekaros pólóban, fekete tornacipőben és nadrágtartót viselve meg két ázsiai srác, akiknek a ruhájuk alapján fogalmuk sincs arról, hogy hova érkeztek.

A bejáratnál sajnos le kellett tenni az üvegeket, egyet sem tudtam becsempészni. Boristól meg valamiért elkérték a személyiét, de csak tőle, holott Draven meg én is simán elmennénk gyereknek. Talán csak formalitás volt.

A helyszínen meglepően kevés ember volt, de legalább nem volt tömegnyomor. Szívesen előbbre mentem volna, mert bár nem szeretek nagy tömegben lenni, ezen a koncerten még az első pár sort is biztonságosnak láttam volna. De szerettem volna közel maradni az ajtóhoz, hogy semmiképpen se késsük le a vonatot. Meg annyira nem is akartam bevinni a többieket a sűrűbe, mert Boris nem nagyon járt még efféle koncerten, Dravennek meg egyenesen ez volt élete első koncertje(!), úgyhogy jobbnak láttam, ha szellősebb helyen állunk.

Az előzenekar Kelsy Karter volt, meglepően jól játszottak, amikor Youtubeon hallgattam őket, annyira nem tetszett a zenéjük, de élőben nagyon jó hangulatot tudtak csinálni és az énekesnő hangjában is volt egy kis Janis Joplin vibe.

A Palaye Royale koncertje is nagyon jó volt, majdnem az egészet végigénekeltem. Olyan számok is voltak, amiket élőben még nem is hallottam, de a kedvenc számomat sajnos pont nem játszották. Volt majdnem minden, ami egy Palaye koncerten jellemző: közönség énekeltetése, moshpit, akusztikus dal egy zongorával, Remington mászott, szörfölt a tömegen... És mint általában, most is nagyon odafigyeltek a közönségre. Két dal között Remington rámutatott a tömegben valakire, és ezt mondta: "Ma este egy célunk van, az, hogy a te arcodra mosolyt varázsoljunk.".

Nagyon nagy élmény volt számomra ez a nap. Mielőtt kijöttem volna Németorszába, tartottam tőle, hogy nem lesz majd kivel koncertekre járnom. Nagyon hálás vagyok a fiúknak, hogy velem tartottak.