Csak egy "könnyű" túra - avagy a Harz legmagasabb pontján

Boris - aki nagyon szeret túrázni - kitalálta, hogy menjünk el a Harz-hegységbe. Mivel magam is nagy természetjáró vagyok, nagy lelkesedéssel néztem a dolog elébe. Rövidesen azonban egy kis bizonytalanság is vegyült a lelkesedésembe, ugyanis kiderült, hogy a Harz legmagasabb pontjára, a Brockenre fogunk felmászni, ami 1142 méter magas. Aggályaimat Boris felé is jeleztem, aki azt válaszolta, hogy ez nem is nagy hegy, Tajvanon nagyobbak vannak. Ez engem különösebben nem nyugtatott meg, tekintve hogy Magyarország legnagyobb pontja, a Kékes is csak 1014 méter, de Boris mondta, hogy minden rendben lesz, és amúgy is úgy voltam vele, hogy kellenek a kihívások.

És ha a hegy mérete nem lett volna elég, egyéb nehezítő körülmény is adódott...

A túra előtti napon tönkrement a WC a fürdőszobámban. Folyamatosan folyt benne a víz, nem lehetett leállítani. Mivel szombat volt, senki sem tudott kijönni, hogy megcsinálja. Persze először megpróbáltam magam megoldani a helyzetet, de nem jutottam semmire, és az otthoniak sem igen tudtak látatlanban segíteni. Gréta, Boris és Daria is átjöttek, utóbbinak köszönhetően még Lengyelországból is kaptam telefonos segítséget, de hiába, nem lehetett szétszedni a WC gombját. Egyébként mindannyian hihetetlenül segítőkészek voltak, és mindent megpróbáltak, ami csak eszükbe jutott, hogy megjavítsák a WC-t. Nagyon jól esett, hogy számíthattam rájuk, és az egész szituáció már nem is tűnt annyira rossznak, mert megmutatta, hogy mennyi kedves ember vesz körül.

De ami a túra kapcsán lényeg, az az, hogy a WC borzasztóan hangosan csobogott - olyan volt, mintha egy vízesés mellett laknék -, ezért aznap Gréta szobájában aludtam egy felfújható ágyon. Sajnos új helyen mindig nehezen alszom el, ráadásul a matrac sem volt a legkényelmesebb, úgyhogy kb. egy órát sikerült aludnom. Reggel nagy dilemmában voltam: menjek vagy ne menjek? Nagyon akartam ezt a túrát, de közben meg a realitás talaján próbáltam maradni, és azon filóztam, hogy egy óra alvással meg lehet-e csinálni egy ilyen túrát. Teltek a percek, és döntenem kellett, mert menni kellett a villamosra. Végül elhatároztam, hogy beleállok ebbe a kihívásba, és megcsinálom a túrát.

A kalandok tovább folytatódtak: Grétával sikeresen lekéstük a villamost. Gyalog indultunk útnak, mert a következő villamosra túl sokat kellett volna várni. Gréta olyan nagyokat lépett, hogy alig bírtam követni, így futásra váltottam, mire ő is kocogni kezdett. Felváltva sétáltunk és futottunk, közben felhívtuk Borist, hogy hova kell egyáltalán menni, mert kivételesen busszal és nem vonattal terveztünk utazni.

Végül sikeresen megérkeztünk a buszpályaudvarra, ahol már ott voltak a többiek. Boris, Yutaka, Daria, Curie és Draven alkották a csapatot. A buszon még kissé kómás voltam, úgyhogy levettem a cipőmet és elfeküdtem a hátsó üléseken, hogy tudjak kicsit pihenni, miközben abban reménykedtem, hogy a buszsofőr nem fog elküldeni melegebb éghajlatra.

Nem küldött el, nagyobb problémája is volt annál: nem volt elég hűtővíz (vagyis Grétával erre tippeltünk). Végül teljesen lerobbantunk, de hála Istennek, csak egy kicsit kellett sétálnunk a vasútállomásig. A csatlakozást mondjuk lekéstük, de végső soron ez is csak a kihívás része volt.

A vonat után ismét buszra szálltunk, ami felvitt minket a túra kiindulóponjához. Persze rossz helyen szálltunk le róla, így pluszban kellett sétálnunk, de én ezen a ponton már nem nem panaszkodtam semmin, csak meg akartam csinálni a túrát.

Számos útvonalon el lehet jutni a csúcshoz, mi azt választottuk, ami Schierke községtől indul. Ez kb. 5-6 km-t jelentett, de ugye mi még ráhúztunk pluszban, és azért az 500 méteres szintkülönbséget is rendesen megéreztük...

Kezdetben főként Gréta mellett haladtam, később Dariával és Curie-vel beszélgettem a koreai nyelvről. Jó volt egy anyanyelvi beszélővel társalogni a koreai nyelvtanról, bár nem nagyon mertem kérni Curie-t, hogy beszélgessünk koreaiul, mert már sokat felejtettem.

Később főként Boris és Gréta mellett mentem, már amikor nem Dravennel kullogtam leghátul. Ő volt az, akinek szintén lassabb tempója volt, illetve Curie és Daria sem olyan nagyon sportosak, úgyhogy nem volt gáz, hogy olykor pihenőt kértem. Yutaka nagyon jól bírta a túrát, Gréta is ügyes volt, Boris meg... hát Boris ment, mint akit puskából lőttek ki. Még csak nem is igazán tűnt fáradtnak. A legviccesebb az volt, amikor mentünk fel egy emelkedőn, ő meg megkérdezte, hogy "Ez egy könnyű túra, ugye?". Én meg úgy voltam vele, hogy persze, könnyű, csak adjon már valaki egy oxigénpalackot.

Persze nem csak az emelkedők voltak lélegzetelállítóak, hanem a táj és a kilátás is. Útközben mondjuk elég lepusztultak voltak a fák - valószínűleg a savas eső miatt.

A túra során többször is elhaladtunk sínek mellett, illetve a Brockenbahnt is láthattuk, ami egy olyan vonat, ami a csúcsra viszi fel és hozza le onnan az embereket. Engem leginkább a Roxfort Expressre emlékeztetett.

Útközben Borist faggattam túrás kalandjairól, mesélt pár érdekes sztorit. Azt is mondta, hogy azért szeret túrázni, mert ilyenkor maga mögött hagyhatja a valóságot. Én erre azt feleltem, hogy szerintem a való világ az pont hogy a természet, és a városi élet, amiben létezünk, csak hamis mása az igazi világnak.

A túra elég megerőltető volt, számomra túl gyors volt a tempó, de azért szünetekkel lehetett bírni. Végül elértük a csúcsot, ahol csodás látvány tárult a szemünk elé. Érdekes volt, hogy a túra elején még pólóban voltunk, a csúcson azonban még két pulcsiban is fázni lehetett.

Kicsit pihentünk és ettünk, aztán mentünk egy kört a csúcson. Hihetetlen, hogy mennyi ember volt ott, az egész hely hemzsegett a turistáktól. Az egészen kicsi gyerekektől kezdve az idősebbekig számos túrázó választotta a Brockent pünkösdi úti céljának.

Egy csomó jó képet csináltunk a csapattal a csúcson, kicsit sajnálom, hogy nem szeretek magamról posztolni, mert amúgy nagyon klassz képek születtek. Egy vicces pózba is beálltunk, mit sem törődve a minket bámuló turistákkal.

A lefelé vezető út hihetetlenül tetszett. Nagy lendülettel lehetett menni, és végre nem volt több emelkedő. Borissal is könnyebb volt így lépést tartanunk. A kedvencem a sziklás rész volt, ahol ugrálni lehetett a köveken. Áldottam az Eget, amiért a túracipőmben mentem és nem a futócipőmben, mert stabilan tartotta a lábamat.

Mindannyian elfáradtunk, de mindez nem akadályozott meg minket abban, hogy még elmenjünk együtt kajálni. Hosszadalmas folyamat volt, mire kitaláltuk, hogy japán, koreai vagy kínai étterembe menjünk-e, végül az utóbbi győzött. Dravennek megint fél órába telt leadnia a rendelést, szerintem sosem beszél annyit, mint amikor kajáról van szó. Sajnos nem kérte ki mások véleményét azzal kapcsolatban, hogy mit ennénk, úgyhogy két kaja is volt, amiben belsőségek voltak... De Draven amúgy aranyos volt, mert kiválogatta nekünk a "rendes" húst a kajából.

Nagyon elfáradtam, de élveztem a túrát. Szeretem feszegetni a határaimat, mert az ember mindig többre képes, mint amit elsőre gondol, és ez nagyon tanulságos. A társaság is klassz volt, nagyon tetszik, hogy egy ilyen nemzetközi közegben létezhetek.