Welcome Week 2

A hét folyamán számos tájékoztatón vettem részt, amik az egyetemi és a kollégiumi élethez kapcsolódtak. A legfontosabb ezek közül az LSF-et bemutató Zoom-meeting volt. Az LSF tulajdonképpen a tanulmányi rendszer az OVGU-n, és olyasmi, mint nálunk a Neptun. Sajnos néhány nappal később - amikor elkezdtem felvenni a tárgyaimat - kiderült, hogy a tájékoztatóból elég sok fontos információt kihagytak...

Időközben a beiratkozás is sikeresen megtörtént, illetve végre megkaptam az itteni diákigazolványomat, ami nem csak kedvezményekre jogosít, de ingyen utazhatok vele a helyi tömegközlekedésen, és a menzán is tudok vele fizetni.

A welcome week során hajókázni is elvittek minket. Természetesen az Elbára. Hála Istennek, jó időnk volt, bár az út végére már elbújt a nap. Gréta és én néhány bolgár hallgató mellé ültünk le. Sajnos annyira nem sikerült összebarátkoznunk velük, pedig Mario is közöttük volt, akivel az ismerkedős esten találkoztunk. Próbáltam kicsit beszélgetni az egyikükkel a szlovén nyelvről, mivel ismerek pár szót, és mivel gondoltam, hogy a szlovén valószínűleg sokban hasonlít a bolgárhoz, de a lány kissé lekezelő volt velem, úgyhogy elengedtem a dolgot. A bolgár hallgatók egyébként is főleg egymással társalogtak a saját nyelvükön.

Mindenesetre a táj gyönyörű volt, csodás képeket tudtam készíteni.

 

Egyik nap városnézés volt a program. Grétával szokás szerint az IKUS épületénél vártunk a szervezőkre és a későkre (ezek rendszerint egymást részben fedő fogalmak voltak). Két lengyellel elegyedtünk beszélgetésbe, akik nagyon kedvesek voltak, és akikről rövidesen kiderült, hogy egy párt alkotnak.

 

Az első nagy meglepetés akkor ért, amikor a fiú elmondta magyarul(!), hogy "lengyel-magyar két jó barát". És ha mindez még nem lett volna elég, elkezdte sorolni, hogy milyen magyar szavakat ismer. A legtöbb szó, amit tudott, villamosmegállók neve volt, ezeket jegyezte meg, amikor Budapesten járt. Hamarosan kiderült, hogy remek nyelvérzéke van, és nem csak angolul, de németül is tudtunk beszélgetni vele.

Ő és a barátnője elmondták, hogy egyszer voltak magyar misén, de csak annyit értettek a prédikációból, hogy "ámen", meg hogy "kulcsot". Naná, hogy 10 perc ismeretség után már misékről és a Bibliáról beszélgettünk. Nem akarok általánosítani, de ezt elég "lengyeles" dolognak gondolom.

Ahogy ezzel a párral beszélgettünk, azt éreztem, hogy a lengyelek és a magyarok tényleg barátok.

 

A vezetés során több templomot is megnéztünk, illetve meglátogattuk a hajdani premontrei kolostorkertet. A kerengőben és a zöld füvön sétálva az embernek az az érzése támadt, hogy valóban szent helyen jár.

 

A kolostorkert melletti templom egy kicsit már más volt. Az épület nem szakrális helyként, hanem koncertteremként funkcionált, így számomra kissé lehangoló volt az egyébként lenyűgöző épület.

Viszont a padlón lévő motívumok és szövegek nagyon tetszettek.

Megnéztünk egy másik templomot is, amiről szintén kiderült, hogy ma koncertteremként funkcionál. Amikor az információ elhangzott az idegenvezető szájából, a lengyelek sokatmondóan összenéztek. Tudtam, mire gondolnak, és egyetértettem velük.

 Körbesétáltuk, majd belül is megnéztük a dómot. Még mindig megbabonáz ez az épület...

Welcome Week 1

Időközben elintéztem a koleszos papírokat, és a Bürgerbüroba is elmentem, hogy hivatalosan is Magdeburgban lakhassak.

Az IKUS számos programot szervezett nekünk, ezek közül az egyik a Campus-Rallye volt, ami annyit takart, hogy bejártuk az egyetem területét, a német hallgatók elmondtak pár fontos infót az épületekről, aztán pedig kérdéseket kellett megválaszolnunk az elhangzottak kapcsán. Grétával összedolgoztunk, így mindketten harmadikak lettünk. Az ajándékon nem kellett összevesznünk, mert Gréta pont a sörnyitót és az útikönyvet szerette volna, én meg a vászontáskát és a jegyzetfüzetet.

 

Később a Grüne Zitadelléhez szerveztek nekünk idegenvezetést. Amíg az IKUS-tagokra vártunk, egy ukrán lánnyal beszélgettünk. Azt mondta, hogy vannak magyar barátai, és hogy tud is egy kicsit magyarul. Mi Grétával kissé hitetlenkedve kértük, hogy akkor mondjon valamit magyarul, mire elkezdett valamilyen szláv nyelven beszélni, mi meg csak néztünk értetlenül. Aztán kiderült, hogy a csaj összekevert minket a horvátokkal.

 

Rövidesen elindultunk a Grüne Zitadelléhez. Számos érdekesség derült ki az épületről, mint például, hogy a függőleges, barna oszlopok a "dancing trees", azaz a táncoló fák nevet viselik. Ez is bizonyítja, hogy Hundertwasser számára kifejezetten fontos volt, hogy az általa tervezett épületek kapcsolatban álljanak a természettel.

 

Az épület tetejéről csodálatos kilátás nyílt.

A pillanat, amikor rájössz, hogy miért hívnak egy rózsaszín épületet "zöld citadellának"...

Egy lakóegységet is megnézhettünk, illetve egy apartmant, amit az épület tulajdonosa tart fenn magának a partijaihoz. Az épület belsejében minden szabálytalan volt a falaktól kezdve a csempékig, és a szögletes dolgok helyett inkább a lekerekített formák voltak jellemzőek.

A Hundertwasser-házban egyébként egy óvoda is működik. 

Miután visszaértünk a koliba, Gréta meghívta Borist és Dravent egy pálinkára. Boris megitta tisztán, Draven már nem merte.

Boristól kaptunk tajvani/kínai nasit, ami elvileg elég híres. Ananászos volt, nekem nagyon ízlett.

 

Ezután a fiúk meglátták a Rubik-kockát Gréta polcán, és mondták, hogy ők is ismerik. Draven vagy fél perc alatt kirakta, pedig azt mondta, hogy gimiben próbálta utoljára. Gréta is majdnem ugyanolyan gyorsan megcsinálta. Mondtam a fiúknak, hogy a Rubik-kockát egy magyar találta fel. Meglepődtek, új volt számukra az infó.

Legközelebb ismerkedős estre mentünk, ahol sok új emberrel találkoztunk. Volt egy csomó társas, én meg nem bírtam magammal, úgyhogy meggyőztem a többieket, hogy az Activity az egy nagyon jó játék. Egy apró részlettel nem számoltam csupán: a társas német nyelvű volt. Olyan bonyolult szavak voltak a kártyákon, hogy csak minden ötödik szót értettem, és sok kifejezésnek nem is volt angol megfelelője. Elég sokat szenvedtünk a játékkal, de páran nagyon ügyesek voltak, és akadt egy-két vicces pillanat is.

Az este folyamán találkoztunk egy dél-koreai lánnyal. Nagyon megörültem, hogy valakinek megcsillogtathatom a minimális koreai tudásomat, úgyhogy "anyong haseyo"-t köszöntem neki, de szegény olyan szintem megilletődött ettől, hogy utána már nem is mertem semmi mást mondani. Talán majd legközelebb...

Egy bolgár fiúval, Marioval és egy lengyel lánnyal Dariával is beszélgettünk. Megegyeztünk, hogy valamikor elmegyünk együtt az egyetemi filmklubba.

Később Grétával átmentünk a biliárdterembe, ahol néhányan már javában játszottak. Volt egy srác, aki nagyon jól beszélt angolul, és meg is jegyeztem magamban, hogy végre valaki, akinek az angolja természetesen hat. Rövidesen kiderült, hogy mindez azért van, mert a srác amerikai...

Miközben a többieket figyeltem, konstatáltam magamban, hogy a biliárd az a játék, amit mindenki játszik, de senki nem tudja a szabályokat. Vagy ha tudja is, akkor valószínűleg egy másik verziót ismer, mint a többiek.

Megtanultam, hogy a biliárd egyik angol neve a "pool", a teli golyó a "solid", a csíkos pedig a "stripe".

Rövidesen Gréta és én is beszálltunk. Egyikünknek sem volt túl nagy tapasztalata a játék kapcsán, de Gréta hamar belejött. Én már kevésbé. Először Borissal meg két izraeli sráccal játszottunk, később pedig egy kínai lány is csatlakozott. Grétával mindig egy csapatot alkottunk, és volt, hogy engedményként kétszer jöhettünk, bár még ez sem volt elég Boris ellen, aki - elmondása szerint - a középiskolás éveit főként biliárdozással töltötte.

Boris egyébként megkért, hogy tanítsam meg neki, hogy hogyan van németül, hogy "nem beszélek németül". Szegénynek annyira rossz volt a kiejtése, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül, úgyhogy amíg próbáltam összeszedni magam, Gréta segített be a nyelvleckébe. A probléma csupán annyi volt, hogy én az "Ich spreche kein Deutsch." mondatot kezdtem el Borisnak megtanítani, Gréta pedig azt, hogy "Ich spreche Deutsch nicht.". Boris ebből sikeresen összekutyulta, hogy "Ich spreche nein Deutsch.", de nem javítottam ki, mert nem bírtam röhögés nélkül, meg igazából úgyis mindenki érteni fogja, ha ezt a mondatot használja is.

Elbauenpark és Jahrtausendturm

Az IKUS számtalan programot szervezett nekünk, amikre az egyetem saját applikációján keresztül lehetett jelentkezni. Grétával ekkor már gyorsabbak voltunk, és az összes létező programra beregisztráltunk.

A gyülekező az IKUS épületénél volt, ami tulajdonképpen a kollégium nyugati végét jelenti. Itt már több erasmusos hallgató is várakozott. Rövid kínos csendben állást követően bemutatkoztunk egymásnak. Mi Grétával egy olasz csajjal kezdtünk el beszélgetni. Minden kulturális ismeretünket bevetettük annak érdekében, hogy színvonalas kommunikációt folytassunk. Gréta mondta, hogy szerinte Velence csodálatos, én pedig megemlítettem, hogy ismerek egy olasz zenekart, a Måneskint. Erre a csaj mondta, hogy a Måneskint mindenki ismeri, mire én mondtam, hogy nagyon szeretem a bandát, mire ő, hogy ő meg nem szereti. Itt már eldőlt, hogy nem leszünk barátok, és amúgy is gyorsan behalt a beszélgetés.

Hosszas várakozást követően elindultunk az Elbauenpark felé, ami egy hihetetlenül nagy zöld terület, és ahol a Jahrtausendturm is található. Amíg az IKUS-os hallgatókra vártunk, hogy megvegyék a jegyeinket, Gréta és én egy japán lánnyal, Yuival kezdtünk el beszélgetni, mivel magányosnak tűnt. Itt is bevetettük minden előzetes ismeretünket: szót ejtettünk az animékról, én pedig bedobtam két japán metálbandát is. Mivel nem volt több ötletem, eltereltem a szót a koreai sorozatok és popzene irányába. Grétával nagyon nehéz dolgunk volt abban, hogy szóra bírjuk Yuit, mert a japán lány még nálunk is introvertáltabb volt, és még nálunk is kevésbé tudott angolul, de azért kihoztuk a helyzetből, amit lehetett. Miután Yui megválaszolta Gréta egy kérdését, Gréta mindig sokatmondóan rám pillantott, hogy na most akkor én jövök. Hamarosan kialakult ez az oda-vissza dobálózás, és a későbbiekben is sokszor előfordult, hogy felváltva kérdezgettünk embereket, így mindig volt beszédtéma.

Elsőként a lepkeházat néztük meg, ami annyira lenyűgözött, hogy a meleg ellenére is mentem két kört, és még az ott dolgozó bácsit is hallgattam egy kicsit. Szegény nem igazán tudott angolul, de nagyon lelkesen magyarázott, és a lehető legtöbbet hozta ki a szókincséből, ami nagyjából azt jelentette, hogy a "butterfly" szót ismételgette, és ha szerencséje volt, akkor egy igét is talált hozzá. Nagyon aranyos volt. Egyébként az IKUS egyik tagja fordított, szerintem hihetetlenül ügyesen és gyorsan, elment volna tolmácsnak is.

Madarak is voltak, bár őket nehéz volt lekapni.

Gondoltam, ideje gyakorolni a németet, úgyhogy megkérdeztem a bácsit, hogy mennyi idő kell a pillangónak, amíg a bábban kifejlődik. Az felelte, hogy fél és két év között minden lehetséges, és hogy nincsen két egyforma lepke.

Ezután mentünk a múzeumba, ami tulajdonképpen egy torony volt, és ami az emberiség legfontosabb természettudományos felfedezéseit volt hivatott bemutatni.

 

Grétával nagyon élveztük a kiállítást, mert rengeteg interaktív dolog volt benne, egy fél napot el tudtunk volna tölteni ott. Szerintem nagyon jó csapatot alkottunk, mert Gréta gépészmérnök-hallgató lévén sokkal jobban értett a különböző találmányokhoz, én viszont jobban beszélek németül, így több mindent értettem meg a kiírásokból.

Úgy döntöttünk, hogy kimegyünk az erkélyre, ugyanis a torony oldalán spirálformában le lehetett menni, de annyira szakadt az eső, hogy hamar visszamenekültünk. Persze az az 5 perc is elég volt arra, hogy teljesen elázzunk, úgyhogy elindultunk vissza a kollégiumhoz. A villamosra túl sokat kellett volna várni, így visszagyalogoltunk a koliba. Mondanom sem kell, hogy visszaérve másra sem vágytunk, mint egy forró zuhanyra.

Nekem aznap már semmi kedvem nem volt kimozdulni, de Gréta elment a grillezésre, amit szintén az IKUS szervezett. Itt rengeteg új diákot ismert meg, és az este folyamán felhívta őket a szobájába. Gréta engem is invitált, hogy bemutathasson nekik.

Elsőként csak egy japán lány, Akari volt ott a szobában. Ő is nagyon introvertált volt, így általában két mondat után elhallgattunk, összenéztünk, kínunkban elnevettünk magunkat, aztán rövidesen kitaláltunk egy új kérdést, amit aztán megint csend követhetett.

Végül az jutott eszembe, hogy kifaggatom arról, hogy miben hisz, mert már így is rengeteg különböző vallású emberrel találkoztam, és bővíteni akartam az ismereteimet. Az erfurti kiránduláson Honey említette nekem, hogy buddhista, Boris mondta, hogy ő nem hisz semmilyen vallásban, egy indiai(?) sráccal pedig megbeszéltük a vonaton, hogy mindketten voltunk már misén Magdeburgban.

Akari elmondta, hogy a sintó a vallása, én pedig kértem, hogy meséljen erről. Elmondta, hogy a sintoizmusban több isten is van, és hogy gyakorlatilag minden isten, és isten a tárgyakban is ott van. Sokat gondolkodott minden mondaton, ezért nagyon lassan beszélt. Hihetetlenül aranyos volt, ahogy magyarázott, az a fajta aranyos, amire csak egy japán lány lehet képes.

 

Sajnos nem mélyedhettem el túlzottan a sintó rejtelmeiben, ugyanis megérkezett a felmentősereg: három tajvani lány csatlakozott hozzánk. Egyikük Serena volt, egy hihetetlenül beszédes és közvetlen lány. Neki köszönhetően egy percig sem kellett attól tartanunk, hogy nem lesz beszédtémánk. A második lány, Kuan (ejtsd: kván) volt, aki egy kis apró ajándékkal kedveskedett nekünk.

A harmadik tajvani Lisa volt, aki nem sokat beszélt, mert nem túl jó angolból. A többiek hosszú percekig noszogatták, hogy szólaljon meg, mert muszáj gyakorolnia az angolt, ha el akarja végezni a félévet. Lisától kaptam tajvani cukrot, az epreset már megettem (szamócaízű volt). Másfajta nasikat is hoztak magukkal otthonról, azokat is megkóstoltuk, Gréta pedig Győri Édessel kínált minket. Ekkor határoztam el, hogy miután hazalátogattam, feltétlenül hoznom kell magammal Pilótakekszet.

Később Grétától kaptam még zöld teás KitKatot is, amit - ha minden igaz - Akari adott neki. Nagyon érdekes íze volt.

 

Hamarosan előkerült Gréta otthonról hozott barackpálinkája is. A lányok le voltak döbbenve, amikor megtudták, hogy hány százalékos. Nekik is van valami hagyományos rizspálinkaszerű italuk, de az elvileg nem ennyire erős. Grétával megittuk tisztán, de  a többiek nem merték, úgyhogy kaptak hozzá szörpöt. Ízlett nekik.

Vicces volt egyébként, hogy a lányok nem tudták rendesen kimondani a nevemet, úgyhogy megállapodtunk abban, hogy V-nek fognak hívni (angolos kiejtéssel "ví"). Miután megtudták, hogy némettanár szeretnék lenni, felsoroltak mindent, amit németül tudnak, de egy-két dolgot olyan rossz kiejtéssel mondtak ki, hogy fél órába telt megfejteni. Serena elmondta, hogy a német köszönések úgy néznek ki, hogy "Guten blablabla!", és mindig a "blablabla" helyére kell behelyettesíteni valamit. Persze kérték, hogy Grétával tanítsunk nekik valamit. Hihetetlenül aranyosak voltak, ahogy koncentráltak, és kórusban kántáltak.

 

Később Mo is benézett az egyik Abud társaságában, de csak pár percet maradtak. Már elég későre járt, így hamarosan elköszöntünk a lányoktól is. Én utána csak ültem Gréta ágyán, és próbáltam feldolgozni a sok új élményt. Korábban nem is gondoltam volna, hogy ennyi érdekes és jó fej emberrel fogok itt találkozni.

10 dolog, amit az Erasmus alatt tanultam

 

1. Nem számít, milyen országból jövünk, emberek vagyunk, és ez minden mást felülír.
 

2. A világ sokkal nagyobb, mint azt elsőre hinnéd.
 

3. A legfinomabb étel mindig az, amit anyukád készít, vagy amit magad csinálsz.
 

4. Meglepően sokszor fel lehet venni ugyanazt a ruhát.
 

5. A különböző nemzetiségű emberekkel kapcsolatos sztereotípiák cseppet sem alaptalanok, de az esetek nagy részében semmi közük a valósághoz.
 

6. Ha elég sokszor mondod ki azt, hogy "Hungary", rájössz, milyen szépen cseng a szó: Magyarország.
 

7. Ne hidd, hogy érted a magány fogalmát, amíg nem éltél idegen országban.
 

8. Ha az embereket megkéred, meséljenek a kultúrájukról és a vallásukról, egy csomót gondolkodnak, mert nekik minden természetes, ami neked új lehet az országuk kapcsán.
 

9. Miután megtudod, hogy több ember sem akar mostanában hazamenni az országában uralkodó háborús helyzet vagy bizonytalan politikai helyzet miatt, akkor rájössz, mennyit ér, hogy a te hazádban béke van.
 

10. Ha távol vagy az otthonodtól és a családodtól, akkor könnyen érezheted azt, hogy önmagadtól is eltávolodtál, mert az otthonod és a családod is a részed.

Utazás Erfurtba - avagy amikor magyarként Németországban angolul koreai sorozatokról beszélgetsz egy mianmarival

Március 31-re az egyetem kirándulást szervezett Erfurtba. Későn vettem észre, hogy lehet jelentkezni, így várólistára kerültem. Bementem az IKUS-hoz (egyetemi szervezet, ők foglalkoznak a külföldi hallgatókkal), és érdeklődtem, mikor fog kiderülni, hogy mehetek-e. Azt mondták, hogy még pont maradt egy hely, úgyhogy be is fizettem a 10 eurót (ami semmi egy ilyen kirándulásért, még a vonatjegyet sem fedi le). Sajnos Gréta nem tudott velünk tartani, de így legalább muszáj volt másokkal ismerkednem.

A vasút felé tartva sikerült lekapnom egy nyulat, alig pár méterre az úttesttől. A nyulak látványa egyébként mindennapos Magdeburgban, különösen a campus környékén. Azt olvastam róluk, hogy azért jönnek be a városba, mert a mezőgazdaság miatt folyamatosan szorulnak ki az élőhelyükről, és máshol nem találnak elég táplálékot.

Egyébként még mindig nem győzök álmélkodni, hogy mennyire zöld és természetközeli ez a város. Ezeket a kacsákat a koli mellett fotóztam le.

A vasúthoz egy darabig villamossal mentem, majd a telefonom segítségével próbáltam navigálni. Nem sok sikerrel. Végül megkérdeztem egy hölgyet, hogy merre van a vasút. Persze útközben elbizonytalanodtam, hogy jól értettem-e, amit mondott, úgyhogy elkezdtem követni egy bőröndös fickót, mondván, ő biztosan a vasútra megy. Szerencsére éppen oda tartott, én pedig vagy 20 perccel előbb érkeztem meg, mint az meg volt beszélve.

Ha már így alakult, gondoltam, letesztelem, milyen mosdók vannak a vasúton. Érdemes volt. A WC ülőkéje az öblítőgomb megnyomása után körbefordult, és letakarította önmagát.

Ezt követően szerencsésen megtaláltam az erasmusos diákok kis csapatát. Először egy fehérorosz sráccal kezdtem el beszélgetni, de se a nevét, se a szakját nem értettem. A szakokkal később is sokáig bajban voltam, mert szinte mindig csak a végét értettem a megnevezéseknek, ez alapján pedig kb. mindenki mérnök és közgazdász volt. Egy idő után aztán elkezdtek előttem kirajzolódni a szakok, és gyorsabban is hangolódtam rá a sok különböző kiejtésre.

Hamarosan megérkezett az IKUS három tagja, akikről később kiderült, hogy nem németek, mert ketten közülük kitűnően elbeszélgettek a belarusz sráccal (szerintem oroszul). Hamarosan odajött hozzám egy ázsiai lány, aki korábban egyedül ücsörgött egy padon. Köszöntünk egymásnak, majd konstatáltuk, hogy csak mi ketten vagyunk lányok az erasmusos hallgató közül. Ebben a pillanatban dőlt el, hogy innentől szövetségesek leszünk.

A lány Hnin Honey néven mutatkozott be (ejtsd: ní heni), elmondta, hogy Mianmarból érkezett, és ez már a második szemesztere. Rövidesen felszálltunk a vonatra, ahol Honey rögtön belekapaszkodott a karomba, hogy ne veszítsük el egymást. Ezen nagyon meglepődtem, mert azt hittem, hogy az ázsiaiak nem szoktak megérinteni olyan embereket, akiket nem ismernek jól (legalábbis tudom, hogy a koreaiaknál ez jellemző).

Honey-vel nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, bár sokszor vissza kellett kérdeznem. Nem csak az angolba kellett belerázódnom, hanem Honey sajátos kiejtését is meg kellett szoknom. Kiderült, hogy éppen egy hete járt Budapesten, ugyanis a barátjával több nagyobb városba, Prágába, Bécsbe és Budapestre is ellátogattak. Azt mondta, hogy a három közül leginkább a magyar főváros tetszett neki. Mesélte, hogy megnézték a Halászbástyát és a kivilágított Parlamentet is. Kiemelte, hogy nagyon tetszett neki, hogy Budapest éjjel is mennyire élő, illetve elmondta, hogy a kedvenc magyar étele a "lengo". Hogy mi az a "lengo", arra csak később jöttem rá, amikor két tajvani sráccal kerültünk egy négyes üléshez a vonaton, és nekik is mesélt a magyarországi élményeiről. Ekkor esett le ugyanis, hogy a lángosra gondolt.

A vonattal egyébként volt egy kis problémánk. Nem értettem pontosan, de az egyik vonat elvileg késett, a másikat meg törölték, szóval kétszer is átszálltunk, és egyszer 40 percet kellett várnunk az egyik állomáson. Azt hittem, hogy a pontosságra ügyelő németeknél ilyenek nem történhetnek, de nem ez volt az egyetlen előfeltevésem, ami hamisnak bizonyult aznap.

Volt még egy vicces történet az egyik átszállás előtt is. Elindultam mosdóba, de azért még a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy mikor fogunk leszállni. Mondták, hogy 6 perc múlva. Úgy gondoltam, hogy akkor inkább már nem megyek el mosdóba, nehogy fennmaradjak a vonaton, és visszaültem a helyemre. Egy srác meghallotta, ahogy mondom Honey-nek, hogy 6 perc múlva szállunk, mire felállt, hogy akkor ő még gyorsan elmegy mosdóba. Egy másik fiúval, aki a közelben ült, és mindezt hallotta, pont összenéztünk, és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Hát igen... kinek mit jelent a 6 perc...

A vonatút során egyébként sokat faggattam Honey-t a kultúrájáról és a vallásáról. Mutatott magáról egy képet, ahol hagyományos mianmari ruhát visel, mire én is elkezdtem neki magyar népviseleteket és hímzésmintákat mutogatni. Furcsa és bizonyos tekintetben nehéz is volt ilyen dolgokról beszélni, mert számomra ezek teljesen természetesek voltak, neki azonban újak, idegenek. Honey beszélt a buddhizmusról és a szerzetesekről is, én pedig elmondtam neki, hogy mennyire szeretem a Magyarországon található sztúpákat, és igyekeztem minden infót felidézni magamban, amit Mianmarról tudtam. Mivel egy írásom miatt korábban elég sok kutatást végeztem a térség kapcsán, viszonylag sok mindent tudtam említeni, ő pedig felajánlotta, hogy minden kérdésemre szívesen válaszol, hogy még hitelesebbé tehessem a történetemet.

Hamarosan kiderült, hogy Honey is szereti a koreai drámákat, és ajánlottunk egymásnak pár sorozatot, miközben felidéztük, hogy milyen koreai kifejezéseket ismerünk. Közben nagyokat nevettünk, jól elszórakoztattuk magunkat. Szerintem a körülöttünk ülő srácok csak néztek, hogy ezek milyen nyelven zagyválnak...

Ahogy említettem, egy darabon két tajvani fiúval, Borissal és Dravennel ültünk. Természetesen ezek nem az igazi neveik, de a kínai nevüket más diákok valószínűleg nem tudnák rendesen kiejteni. Boris elmondta, hogy ő nem igazán akar majd tanulni az egyetemen, csak azért jött, hogy beutazza Európát. Később hallottam, hogy másnak is ezt a szöveget tolja. Boris elmesélte, hogy nagyon szeret túrázni, és hogy el akar menni az Alpokba. Drav közben hallgatott. (Csak akkor szólalt meg, amikor neki is megemlítettem, hogy szeretem a koreai sorozatokat.) Drav első pillantásra pont olyan volt, amilyennek az ázsiai fiúkat általában elképzeli az ember: csendes és visszahúzódó. Mindez még kiegészült kerek szemüvegével és tipikusan "ázsiai srácos" hajviseletével.  Később nyilván kiderült, hogy ennél jóval árnyaltabb a személyisége. Boris az ő komplett ellentéte volt. Sokat beszélt, mindenkivel ismerkedett és meglepően közvetlen volt. Az út során megpróbáltam neki megtanítani németül a számokat, de a 7-hez érve azt mondta, hogy neki ennyi bőven elég. Mikor másnap találkoztunk, sajnos kiderült, hogy a tudás nem épült be a hosszútávú memóriájába, de ő nem adta fel ezután sem...

Erfurtban egy nagyon jó fej idegenvezetőt kaptunk, aki igazán szépen beszélt angolul. Persze jobban örültem volna, ha németül van a vezetés, de azt hiszem, ezzel egyedül lettem volna. Akárkivel beszéltem ugyanis a vonaton, mindenki le volt taglózva, hogy én tudok németül, ráadásul C1-es szinten. Végül is, csak Németországba jöttünk tanulni egy fél évet. Kit izgat a német nyelv?

A városról kiderült, hogy a II. világháború során éppen megúszta a bombázásokat és a megszállást, így számos lenyűgöző épületet láthattunk.

A városon keresztülfolyik a Gera.

Ha jól emlékszem, 21 templom található Erfurtban.

A hangulatos, szűk utcák horvátországi városnézéseket idéztek fel bennem. Az egyik utca tulajdonképpen egy hídon vezetett át, régen piac volt itt, ma boltok és lakások találhatóak rajta.

Erfurt régebben arról is híres volt, hogy rengetegen itt szereztek be egy Färberwaid (festő csülleng) nevű növényt, amit kékfestésre lehetett használni.

Így néz ki a híd, amire a házak rá vannak építve.

Ez volt régen az egyetem épülete.

 

A város központjában éppen valamilyen fesztivál volt, ami egy komplett vidámparkot jelentett. Meglehetősen nagy volt a kontraszt... 

A téren számos különböző építészeti stílus volt megfigyelhető a barokktól kezdve a neogótikáig.

 

Miután bejártuk a várost, néhányan beültünk egy étterembe. Mikor az idegenvezető megtudta, hogy beszélek németül, nyugodt szívvel hagyott ott bennünket. De természetesen nem tudtam mindenki rendelésére odafigyelni, úgyhogy volt egy kis zűr a kajákkal, de a lényeg, hogy végül mindenki megkapta, amit rendelt. Sajnos arra már nem volt időnk, hogy tovább nézelődjünk a városban.

A visszaúton különböző ünnepekről és hagyományokról beszélgettünk Honeyvel. Meséltem neki a locsolásról, és kiderült, hogy Mianmarban is van áprilisban egy ünnep, ahol az emberek vízzel locsolják egymást. Angolul egyszerűen water festival a neve. A burmaiak ettől a naptól számítják az újévet. Meg mesélt egy másik ünnepről is, ami - ha minden igaz - októberben van, és ezen a napon lámpásokat gyújtanak, amik felszállnak az égbe. Érdekes, hogy tavasszal náluk is a megtisztulás, újjászületés áll a középpontban, míg ősszel a fény bír jelentősebb szimbolikával. Utóbbi kapcsán meséltem Honeynek az adventi gyertyákról, bár lehet, hogy a halottak napját is említhettem volna.

Hazafelé egyébként két sráccal ültünk egy darabig, de már nem emlékszem, hogy honnan jöttek. Az egyikükkel váltottam pár szót, de hamar elengedtük a beszélgetést, mert valahogy egyikünk sem értette a másik akcentusát.

Viszonylag későn értünk vissza Magdeburgba. Nagyon fáradt voltam, szerintem még sosem beszéltem angolul ilyen sokat egy nap alatt. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, és még sokáig nem tudtam elaludni. Annyi élménnyel gazdagodtam, és annyi érdekes embert ismertem meg, hogy az minden várakozásomat felülmúlta. Már a jordániaiakkal való találkozásnál is azt éreztem, hogy lassan elkezdem elengedni a különböző kultúrákkal kapcsolatos sztereotípiáimat, de ez a nap még inkább szemléletformáló volt a számomra.