Kultúrák fesztiválja

Július 6-án került megrendezésre a kultúrák fesztiválja. Grétával csináltunk egy standot, ahol Magyarországot mutattuk be.

Aznap nagyon fáradt voltam, ráadásul rossz kedvem is volt egy félresikerült prezentáció miatt. Mikor azonban elkezdtünk készülődni, lassan a kedvem is egyre jobb lett. Örömmel láttam, hogy éppen a tajvani stand mellé került a magyar. Ez nem csak azért volt jó, mert Boris és Kuan is a közelben voltak, hanem mert így Daria be tudott segíteni mindkét standnál.

 

Volt piros-fehér-zöld arcfestékünk, odaadtam Dariának, mondván, ha kihagyja a zöldet, akkor csinálhat magának lengyel zászlót. Így is tett.

Boris megkóstoltatta velünk a "bubble tea"-hez (buboréktea) való bogyókat. Kicsit undin néztek ki, de teaízük volt. Amúgy elvileg tápiókából vannak. Később ittam a "bubble tea"-ből is, de ezúttal sem ízlett igazán. Nem tudom, miért tesznek az emberek tejet az önmagában is finom teába...

Grétával kidekoráltuk a standot, majd a többiekkel mentünk egy kört a fesztivál területén.

Négy óra előtt kezdtek szállingózni az emberek. A standunkhoz érkezők kirakhatták a Rubik-kockát, kitölthettek róla egy kvízt, illetve a rovásírást is gyakorolhatták. Magyarország Berlini Nagykövetségétől kaptunk néhány brosúrát, amikből az érdeklődők is vihettek.

 

Mindenki le volt döbbenve, hogy a Rubik-kocka magyar találmány, sokan pedig azt hitték, hogy mi még mindig a rovásírást használjuk. Kínáltunk Negrót és Szerencsi csokit, egy fickó meg megkérdezte, hogy nincs-e "rendes" kajánk. Sokan hiányoltak egy gulyást vagy egy lángost, mások inkább pálinkát kóstoltak volna.

Izgalmas volt megismerkedni más kultúrákkal: megtudtam, hogyan írják a nevemet örményül, ittam kínai jázminteát, indiaiakkal beszélgettem hímzésmintákról és még sorolhatnám. Rengeteg ismerőssel találkoztam más standoknál és a vendégek között is.

Nemcsak a standokat lehetett megnézni, hanem egy színpad is volt, ahol az egyes országok megmutathatták ének-, tánc- és zenetudásukat. Mivel az időm nagy részét a standunknál töltöttem, sok mindent nem tudtam meghallgatni, de legalább a jordániai ismerőseim táncát megnézhettem.

Nagyon jó érzés volt másokkal a magyar kultúráról beszélgetni. Jólesett az érdeklődésük, és az, hogy kíváncsiak ránk.

A standunkat egy kínai srác is meglátogatta, akivel közös németórára járunk. Két nappal később mellette ültem az órán, mire váratlanul odafordult hozzám és rámutatva a piros-fehér-zöld karkötőimre, ennyit mondott: ez az országod zászlója. Totál ledöbbentem, és nagyon boldog voltam, hogy megjegyezte. Úgy éreztem volt értelme ott lennem a fesztiválon.

Csak egy "könnyű" túra - avagy a Harz legmagasabb pontján

Boris - aki nagyon szeret túrázni - kitalálta, hogy menjünk el a Harz-hegységbe. Mivel magam is nagy természetjáró vagyok, nagy lelkesedéssel néztem a dolog elébe. Rövidesen azonban egy kis bizonytalanság is vegyült a lelkesedésembe, ugyanis kiderült, hogy a Harz legmagasabb pontjára, a Brockenre fogunk felmászni, ami 1142 méter magas. Aggályaimat Boris felé is jeleztem, aki azt válaszolta, hogy ez nem is nagy hegy, Tajvanon nagyobbak vannak. Ez engem különösebben nem nyugtatott meg, tekintve hogy Magyarország legnagyobb pontja, a Kékes is csak 1014 méter, de Boris mondta, hogy minden rendben lesz, és amúgy is úgy voltam vele, hogy kellenek a kihívások.

És ha a hegy mérete nem lett volna elég, egyéb nehezítő körülmény is adódott...

A túra előtti napon tönkrement a WC a fürdőszobámban. Folyamatosan folyt benne a víz, nem lehetett leállítani. Mivel szombat volt, senki sem tudott kijönni, hogy megcsinálja. Persze először megpróbáltam magam megoldani a helyzetet, de nem jutottam semmire, és az otthoniak sem igen tudtak látatlanban segíteni. Gréta, Boris és Daria is átjöttek, utóbbinak köszönhetően még Lengyelországból is kaptam telefonos segítséget, de hiába, nem lehetett szétszedni a WC gombját. Egyébként mindannyian hihetetlenül segítőkészek voltak, és mindent megpróbáltak, ami csak eszükbe jutott, hogy megjavítsák a WC-t. Nagyon jól esett, hogy számíthattam rájuk, és az egész szituáció már nem is tűnt annyira rossznak, mert megmutatta, hogy mennyi kedves ember vesz körül.

De ami a túra kapcsán lényeg, az az, hogy a WC borzasztóan hangosan csobogott - olyan volt, mintha egy vízesés mellett laknék -, ezért aznap Gréta szobájában aludtam egy felfújható ágyon. Sajnos új helyen mindig nehezen alszom el, ráadásul a matrac sem volt a legkényelmesebb, úgyhogy kb. egy órát sikerült aludnom. Reggel nagy dilemmában voltam: menjek vagy ne menjek? Nagyon akartam ezt a túrát, de közben meg a realitás talaján próbáltam maradni, és azon filóztam, hogy egy óra alvással meg lehet-e csinálni egy ilyen túrát. Teltek a percek, és döntenem kellett, mert menni kellett a villamosra. Végül elhatároztam, hogy beleállok ebbe a kihívásba, és megcsinálom a túrát.

A kalandok tovább folytatódtak: Grétával sikeresen lekéstük a villamost. Gyalog indultunk útnak, mert a következő villamosra túl sokat kellett volna várni. Gréta olyan nagyokat lépett, hogy alig bírtam követni, így futásra váltottam, mire ő is kocogni kezdett. Felváltva sétáltunk és futottunk, közben felhívtuk Borist, hogy hova kell egyáltalán menni, mert kivételesen busszal és nem vonattal terveztünk utazni.

Végül sikeresen megérkeztünk a buszpályaudvarra, ahol már ott voltak a többiek. Boris, Yutaka, Daria, Curie és Draven alkották a csapatot. A buszon még kissé kómás voltam, úgyhogy levettem a cipőmet és elfeküdtem a hátsó üléseken, hogy tudjak kicsit pihenni, miközben abban reménykedtem, hogy a buszsofőr nem fog elküldeni melegebb éghajlatra.

Nem küldött el, nagyobb problémája is volt annál: nem volt elég hűtővíz (vagyis Grétával erre tippeltünk). Végül teljesen lerobbantunk, de hála Istennek, csak egy kicsit kellett sétálnunk a vasútállomásig. A csatlakozást mondjuk lekéstük, de végső soron ez is csak a kihívás része volt.

A vonat után ismét buszra szálltunk, ami felvitt minket a túra kiindulóponjához. Persze rossz helyen szálltunk le róla, így pluszban kellett sétálnunk, de én ezen a ponton már nem nem panaszkodtam semmin, csak meg akartam csinálni a túrát.

Számos útvonalon el lehet jutni a csúcshoz, mi azt választottuk, ami Schierke községtől indul. Ez kb. 5-6 km-t jelentett, de ugye mi még ráhúztunk pluszban, és azért az 500 méteres szintkülönbséget is rendesen megéreztük...

Kezdetben főként Gréta mellett haladtam, később Dariával és Curie-vel beszélgettem a koreai nyelvről. Jó volt egy anyanyelvi beszélővel társalogni a koreai nyelvtanról, bár nem nagyon mertem kérni Curie-t, hogy beszélgessünk koreaiul, mert már sokat felejtettem.

Később főként Boris és Gréta mellett mentem, már amikor nem Dravennel kullogtam leghátul. Ő volt az, akinek szintén lassabb tempója volt, illetve Curie és Daria sem olyan nagyon sportosak, úgyhogy nem volt gáz, hogy olykor pihenőt kértem. Yutaka nagyon jól bírta a túrát, Gréta is ügyes volt, Boris meg... hát Boris ment, mint akit puskából lőttek ki. Még csak nem is igazán tűnt fáradtnak. A legviccesebb az volt, amikor mentünk fel egy emelkedőn, ő meg megkérdezte, hogy "Ez egy könnyű túra, ugye?". Én meg úgy voltam vele, hogy persze, könnyű, csak adjon már valaki egy oxigénpalackot.

Persze nem csak az emelkedők voltak lélegzetelállítóak, hanem a táj és a kilátás is. Útközben mondjuk elég lepusztultak voltak a fák - valószínűleg a savas eső miatt.

A túra során többször is elhaladtunk sínek mellett, illetve a Brockenbahnt is láthattuk, ami egy olyan vonat, ami a csúcsra viszi fel és hozza le onnan az embereket. Engem leginkább a Roxfort Expressre emlékeztetett.

Útközben Borist faggattam túrás kalandjairól, mesélt pár érdekes sztorit. Azt is mondta, hogy azért szeret túrázni, mert ilyenkor maga mögött hagyhatja a valóságot. Én erre azt feleltem, hogy szerintem a való világ az pont hogy a természet, és a városi élet, amiben létezünk, csak hamis mása az igazi világnak.

A túra elég megerőltető volt, számomra túl gyors volt a tempó, de azért szünetekkel lehetett bírni. Végül elértük a csúcsot, ahol csodás látvány tárult a szemünk elé. Érdekes volt, hogy a túra elején még pólóban voltunk, a csúcson azonban még két pulcsiban is fázni lehetett.

Kicsit pihentünk és ettünk, aztán mentünk egy kört a csúcson. Hihetetlen, hogy mennyi ember volt ott, az egész hely hemzsegett a turistáktól. Az egészen kicsi gyerekektől kezdve az idősebbekig számos túrázó választotta a Brockent pünkösdi úti céljának.

Egy csomó jó képet csináltunk a csapattal a csúcson, kicsit sajnálom, hogy nem szeretek magamról posztolni, mert amúgy nagyon klassz képek születtek. Egy vicces pózba is beálltunk, mit sem törődve a minket bámuló turistákkal.

A lefelé vezető út hihetetlenül tetszett. Nagy lendülettel lehetett menni, és végre nem volt több emelkedő. Borissal is könnyebb volt így lépést tartanunk. A kedvencem a sziklás rész volt, ahol ugrálni lehetett a köveken. Áldottam az Eget, amiért a túracipőmben mentem és nem a futócipőmben, mert stabilan tartotta a lábamat.

Mindannyian elfáradtunk, de mindez nem akadályozott meg minket abban, hogy még elmenjünk együtt kajálni. Hosszadalmas folyamat volt, mire kitaláltuk, hogy japán, koreai vagy kínai étterembe menjünk-e, végül az utóbbi győzött. Dravennek megint fél órába telt leadnia a rendelést, szerintem sosem beszél annyit, mint amikor kajáról van szó. Sajnos nem kérte ki mások véleményét azzal kapcsolatban, hogy mit ennénk, úgyhogy két kaja is volt, amiben belsőségek voltak... De Draven amúgy aranyos volt, mert kiválogatta nekünk a "rendes" húst a kajából.

Nagyon elfáradtam, de élveztem a túrát. Szeretem feszegetni a határaimat, mert az ember mindig többre képes, mint amit elsőre gondol, és ez nagyon tanulságos. A társaság is klassz volt, nagyon tetszik, hogy egy ilyen nemzetközi közegben létezhetek.

Hétköznapok 2

Időközben elkezdtem futni, először csak egy rövid szakasszal kezdtem, aztán igyekeztem egy kicsit mindig többet futni, mígnem elértem a 3 km-t. Az Elba partján szoktam futni (hol máshol?), ahol a víz megnyugtató közelségében lehetek, és futás közben csodálhatom a természetet.

Kétszer Borissal és Grétával is voltam futni, velük 5 km volt a táv. Ez már eléggé feszegette a határaimat, és sokszor lemaradtam, de a többiek igyekeztek motiválni. Együtt sokkal könnyebb futni, mert húzzuk egymást, csak kár, hogy nagyon nem egy szinten vagyunk.

Ezt a képet egy hídon csináltam, itt fordulunk meg, amikor futunk:

 Néha csak úgy elmegyek sétálni, hogy új helyeket fedezzek fel:

 Ez egy nagyon szuper hely, Borissal itt piknikeztünk:

Néha összejövünk a többiekkel, kajálunk és társasozunk. Gréta, Boris, Draven, Daria, Ruby és Yutaka alkotja a kemény magot, bár köztük is van akivel többet, és van, akivel kevesebbet találkozok. Múltkor lecsót főztem a csapatnak, nagyon ízlett nekik. Ezt a két társast vettem:

A Boldog Lazac sajnos olaszul van, de simán lehet angolul is játszani.

A Fedőneveket nagyon szeretik a többiek. Általában nem bajlódunk sokat a csapatok felosztásával. Lányok vs. fiúk vagy Ázsia vs. Európa szokott lenni a felosztás. Mivel ebben a játékban fontos szerepet játszanak az asszociációk, érdekes látni, hogy mennyire gondolkodnak különbözően az egyes kultúrák képviselői.

Az IKUS játékesteket is szervez, ahol csocsózni, biliárdozni és társasozni lehet.

 

 

Boris rendszerint mindenkit megver biliárdban, Gréta meg mindenkit megver csocsóban. Múltkor is Puskást emlegették a többiek, annyira jól játszott Gréta...

Sprachcafét is szoktak szervezni, ami szó szerint nyelvi kávézót jelent, és itt általában idegen nyelveket lehet gyakorolni. Az IKUS-tagok néha hoznak játékos feladatokat is, de főleg angolul beszélget mindenki. Múltkor mondjuk memóriakártyákkal tanultunk német foglalkozásneveket, ami nekem kicsit uncsi volt, de találkoztam új szavakkal, illetve segítettem a többieknek a helyes kiejtésben. Két örmény ismerősöm is ott volt, egyikük, Ruben, szaktársam is. Velük tudtam kicsit németül beszélni.

 

Olyat is játszottunk, hogy a telefont a homlokunkhoz raktuk, azon megjelent egy szó, a többieknek körül kellett írnia, akinél pedig a telefon volt, annak ki kellett találnia a szót. Az asztalnál Boris volt az egyetlen kezdő németes, de azt mondta, gyakorolni akar, úgyhogy neki is németül magyaráztunk. Kapott közben segítséget angolul, és egész ügyes volt. Oda kellett figyelnem, hogy csak nagyon alap dolgokat mondjak. Pl. a tigrist ki tudta találni abból, hogy "nagy macska" és "két szín", bár igazából csak a "Katze" meg a "zwei" volt meg neki belőle.

Jó lenne, ha többet tudnék németezni, mert teljesen más az órákon való beszéd és a hétköznapi helyzetekben való beszéd. Sajnos amikor valamit nem értek, vagy valaki egy kis bizonytalanságot lát rajtam, akkor szinte rögtön angolra vált. Ez persze nagyon kedves, és sokszor tényleg segít, de nem visz előbbre a némettanulásban. Az sem segít, hogy az angol kapcsán több pozitív megerősítést kapok, mint a német kapcsán, így szinte már jobban bízok az angoltudásomban. Illetve a barátaimmal is többnyire angolul beszélgetünk, a németekkel kicsit nehezebb barátkozni.

Piknik az Elbánál

Boris egyik nap megkérdezte a WhatsApp-csoportunkban, hogy akarunk-e menni piknikezni. Írtam neki, hogy szívesen csatlakoznék, és megkérdeztem, hogy hova mennénk. Azt válaszolta, hogy fogalma sincs, úgyhogy elküldtem neki a képeket a legutóbb felfedezett elba-parti helyemről. Írta, hogy ez tökéletes lesz, aztán hozzátette, hogy ha nem baj, akkor invitált még más erasmusos hallgatókat is.

Azt tudtam, hogy Gréta és Daria nem fognak jönni, de úgy gondoltam, egy kisebb csapat azért biztosan összejön majd, és mivel piknikről volt szó, sütöttem amerikai palacsintát. Elég sok szerencsétlen dolog ért a sütés közben, kb. mindent kiborítottam, amit ki lehetett, szóval próbáltam arra fókuszálni, hogy ezek után már csak jó dolgok történhetnek, és hogy a pikniknek muszáj lesz jól sikerülnie.

Három óra tájban leballagtam a koli elé. Rövidesen Boris is megérkezett rövidnadrágban és hawaii ingben, kezében egy bögre teával. Érdekes összhatása volt a megjelenésének, minden esetre ha a lazaság ember lenne, fixen Borisnak hívnák.

Boris első szava a köszönés után az volt, hogy nem tudja Dravent elérni, és hogy hiába kopogott az ajtaján, nem érkezett válasz. Mondta, hogy induljunk el, mire én megkérdeztem, hogy nem várjuk-e meg a többieket. Azt felelte, hogy bár sok ember írta neki, hogy jönni fog, most még sincsenek itt, de talán majd később csatlakoznak.

Közben Draven visszaírt Borisnak, hogy most ébredt fel, és nem fog jönni. Kicsit fura volt, hogy kettesben indultunk el piknikezni, és már előre tartottam tőle, hogy miről fogunk mi beszélgetni.  Hála Istennek azért nem kellett Borist félteni: elég jó dumálókája van.

A 6-os villamossal mentünk, aztán sétáltunk egy darabon, mire elértünk a kiszemelt helyre. Letelepedtünk a földre, közben néztük a vizet, és a közelben pancsoló gyerekeket. Boris rövidesen lecserélte a teásbögréjét egy üveg sörre, a táskájából pedig előkerült egy adag koktélparadicsom. Nem tudom, a kettő hogyan passzolt össze, vagy hogy ezek hogyan illettek az amerikai palacsintához, minden esetre Borisnak okés volt.

Kezdetben hétköznapibb dolgokról beszélgettünk, aztán komolyabb és személyesebb témákra terelődött a szó. Beszélgettünk a jövőbeli terveinkről, céljainkról, szóba került a család, a barátság és a szerelem témája is.

Két óra el is repült a parton, aztán úgy döntöttünk, hogy visszaindulunk. Éppen a közeli parkon vágtunk át, amikor Lucas és Júlia írtak Borisnak, hogy mégis becsatlakoznának. Én már nem akartam maradni, Boris viszont igen, úgyhogy elváltak útjaink: ő visszament a partra, én pedig a villamos felé vettem az irányt.

Összességben örültem neki, hogy csak ketten mentünk piknikezni. Ha sok ember van együtt, úgy nehezebb személyesebb dolgokról beszélni. Így viszont lehetőségem volt Borist jobban megismerni, és feltehettem neki egy-két furább, filozofikusabb kérdést, amikkel néha másokat szórakoztatok/idegesítek.

Néhány órával később Boris rámírt, hogy a szobámban vagyok-e, mert vissza akarja adni az egyik könyvemet, amit korábban kölcsönadtam neki. Mikor hozta a könyvet, mondta, hogy Júlia és Lucas végül mégsem jöttek el. Én ezen eléggé kiakadtam, mert nem értettem, hogy miért ígérgetnek, ha aztán nem jönnek, de Borist láthatóan nem zavarta a dolog. Mosolyogva mondta, hogy jól elvolt, olvasgatott kicsit a parton, aztán visszajött. Örültem, hogy a pozitív oldalát nézi a dolognak, és egy kicsit elgondolkodtam, hogy talán nekem sem kellene mérgelődnöm ilyeneken, inkább tanulnom kéne egy kis lazaságot és spontaneitást Boristól. Nem csoda, hogy ez a fiú mindig boldog: tudja, hogy mire kell nagy ívben tojni, és tudja, hogy mi az, ami igazán számít. Mindeközben pedig élvezi az élet minden percét.

Halle am Saale és kínai étterem

 

Május 14-én Halle am Saaleba látogattunk el. Sokáig úgy tűnt, hogy senki nem tud csatlakozni Grétához és hozzám, aztán mégiscsak összejött egy csapat. Végül Daria, Draven és Boris tartott velünk. Igazából lövésük sem volt róla, hogy hova megyünk, vagy mit fogunk csinálni, mindent ránk bíztak. Gréta összerakta a programot, én meg utánaolvastam a nevezetességeknek, látnivalóknak.

A vonatút kellemesen telt, könyvekről beszélgettünk, és Boris is beszámolt prágai tartózkodásáról. Kivételesen késés sem volt, és a vonat sem hibásodott meg.

Halle am Saaleban főként híres épületeket és szobrokat látogattunk meg, illetve rengeteg szökőkút is volt. Mindezek mellet egy régi temetőt is megnéztünk, ahol találtunk egy sírkövet magyar névvel. Egy német házaspár állt éppen mellettünk, amikor Gréta elkezdte hangosan felolvasni, hogy mi áll az emlékművön. Erre a férfi megszólalt, és mondott pár szót magyarul. Nagyon meg voltunk illetődve. Később utánasiettem, hogy megkérdezzem, hol tanult meg magyarul. Azt mondta, hogy amikor Budapesten járt, megtanult néhány kifejezést. Váltottunk még pár szót, aztán elköszöntünk egymástól.

Az egyik látványosság, amit megnéztünk, egy zászlót ábrázoló szobor volt, ami eredetileg az októberi forradalom emlékére készült. Régebben vörös színű volt, ma már narancssárga. Úgy tűnik, a chemnitzi Marx-szoborhoz hasonlóan ezt is meghagyták mementónak. Az emlékműről mesélve a többieknek megragadtam az alkalmat, hogy szót ejtsek '56-ról és Sztálin csizmáiról is.

Később láttunk egy magyar éttermet, aminek egy László nevű férfi volt a tulajdonosa. Sajnos az étterem nem volt nyitva, de lecsekkoltuk az étlapot.

Egy várat is meglátogattunk, ahonnan szép kilátás nyílt a városra és a folyóra.

Láttam egy épületet, amire német mondatok voltak felírva. Szomorúan tapasztaltam, hogy egy mukkot sem értek belőle. Már azon kezdtem el gondolkozni, hogy ez valami poén lehet, és valamilyen német halandzsanyelven íródott a szöveg, mikor észrevettem a "Hallesche Mundart" (hallei nyelvjárás) feliratot a fal bal oldalán...

A vasútállomás felé tartottunk már, amikor Draven kitalálta, hogy el kéne mennünk kínai kaját enni Magdeburgban. Úgy voltunk vele, hogy miért ne, hát rábólintottunk.

Visszaérve Magdeburgba gyorsan beugrottunk még a koliba, aztán indultunk az étterembe. Draven két ismerőse, egy tajvani lány, Ruby és egy japán fiú, Yutaka is becsatlakoztak hozzánk. Kicsit izgultam, mert előtte csak egyszer voltam ázsiai étteremben, és annyira nem ízlett az étel, meg az evőpálcikákkal is szenvedtem, de hála Istennek, pozitív csalódás volt számomra ez az étterem.

Jött a pincér hölgy, kínaiul vette fel a rendelést. Hihetetlenül sokáig beszélt a tajvaniakkal, akkor már lehetett sejteni, hogy itt nagyon sok ételről lesz szó. Italt is kértünk, Gréta kínaiul kért magának kólát, ami nagyon menő volt. Az este folyamán sokat beszélgettünk nyelvekről, főleg a kínai nyelvről, mert nyilván a tajvaniaknak adott volt a kínai nyelvtudás, illetve Gréta és Daria is tanultak egy kis kínait az egyetemen. Én egy picit kívülálló voltam, mert a japán srác legalább fel tudott mutatni annyit, hogy tud kandzsival írni, én viszont nem sokra mentem vele, hogy tudok egy kicsit koreaiul.

Az ételek meglepően jók voltam, és a pálcikával való evést is nagyon hamar megtanultam. Hogy mi volt az ételek neve, azt nem tudom, próbáltam megjegyezni valamit, de túl bonyolultak voltak a kínai szavak.

A Yutakával Budapestről beszélgettünk, mesélte, hogy már járt ott, és hogy hamarosan újra el akar menni Magyarországra.

Fejenként 12 eurót fizettünk, ami semmi ahhoz képest, hogy mennyi kaját rendeltünk. Gyakorlatilag a fele megmaradt, úgyhogy másnap újra összejöttünk, hogy megegyük vacsorára a maradékot.

Szinte minden edényemet bevetettem, hogy segítsek Borisnak a melegítésben, aki a sok megmaradt kaja ellenére még két másik fogást is készített. Nagyon kellemesen telt az este, jót beszélgettünk és sokat nevettünk.

Ruby főzött valamilyen rizsgombócot, de a többiek szerint nem úgy nézett ki, ahogy általában. Többen is megkóstolták, és az arckifejezésük mindent elmondott. Sajnos a gombócok romlottak voltak. Ezt leszámítva nagyon jó volt az étel, de egy kicsit hiányoztak az evőpálcikák és a kínai étterem hangulata.

Később elkezdtünk zenéket hallgatni. Mindenki megmutathatta a kedvenc dalait és az országában híres zenéket. Grétával szerintem sosem gondoltuk volna, hogy egyszer egy csapat ázsiaival és egy lengyellel fogunk majd Omegát, Tankcsapdát és Wolf Katit hallgatni. Jó érzés volt látni, amikor a többiek bólogattak a ritmusra, vagy azt mondták, hogy tetszik nekik egy-egy dal.

Időközben a beszélgetés elterelődött az MBTI személyiségteszt felé. Aki eddig nem tudta, hogy melyik személyiségtípusba tartozik, az most kitöltötte a tesztet. Kivéve Borist, aki kijelentette, hogy őneki márpedig egy teszt nem fogja megmondani, hogy kicsoda, majd ő meghatározza önmagát. Bár szeretem ezt a személyiségtesztet, valahol Boris filozófiájával is egyet tudtam érteni. Minden esetre a teszt szerint mindenki introvertált volt a csapatban, és voltak, akiknek ugyanaz a személyiségtípus jött ki eredménynek.

Közben végig zenét hallgattunk, Draven telefonja járt körbe, mindenki indíthatott valamit. Nagyon sokféle műfaj és nyelv előkerült az este folyamán, és örültem, hogy megismerhetem a többiek zenei ízlését. Boris megmutatta a kedvenc számát, ami egy kissé politikai tartalmú volt, és a szabadságról szólt. Később elgondolkodtam rajta, hogy talán nem lehet véletlen, hogy éppen tajvaniakkal és egy lengyellel barátkoztam össze. Azért a történelmünk lenyomata ott van a kollektív tudatunkban, és valljuk be, mindannyian olyan országból jövünk, aminek hányattatott sorsa volt/van. Lehetséges, hogy ez (is) összeköt minket?